És nemcsak az okoskodós butaság és butaságolós okoskodás végtelen áramlása miatt, de főleg a fotelhuszárizmus miatt. Annyi derék és bátor embert ritkán látni, mint aki most fickósan beszól – ki ennek, ki annak, a szoba melegéből sokan úgy megmondják, hogy csillagokat lát az ellenség, biza.

Persze ha most rajtuk élcelődnék, ugyanúgy csinálnék, mint ők: továbbra is fikciónak hihetném, képeken és videókon keresztül követett „valahol ez van, de én biztonságban vagyok” attitűddel okoskodhatnék, tehát nem is teszem. Arról nem beszélve, hogy valakiket így is, úgy is sértene, amit írok – hadd dagonyázzon hát mindenki a saját meggyőződése mocsarában (csak épp ne írja ki, lécci… már unalmas).

Két általános megfigyelést azonban bátorkodnék tenni mégiscsak.

Az egyik az, ahogy izgalomba jött a jónép. Ez az elpuhult, háborút nem tapasztalt, fél kilométert lihegés nélkül futni képtelen, száraz és összeolvasott okoskodással terhes nép igencsak izgalomba jött a háborútól. Persze ezt szégyellni illik, ilyet ugye kultúrember nem tesz, tehát igyekeznek is nagyon visszafogni magukat: örömujjongásukat, hogy végre hozzászólhatnak ordibálva vagy visszafogottnak és elegánsnak érzett rövid mondatokat használva a témához, hogy mehet végre a háborúszakérting, igyekeznek palástolni: egy kis szemforgató együttérzés, egy kis odazúzós véleménynyilvánítás (amitől mégis mit remélnek? kit befolyásol, kinek a véleményét változtatja meg az igazán fontos döntéshozók közül?), egy kis adományvonalazás, egy kis összeszedegetett, félig emésztetlenül visszaböfögött geopolitikai nagyotmondás után jöhet végre minden férfiember álma: a katonáskodásos okosmondogatás. Érdekes, mindenkinek van sztorija, emléke, tudása fegyverhasználatról, stratégiai tervezésről, tankokról és harckocsikról, és most végre ez a hatalmas kelés, amelyben a genny a béke unalmas évei alatt gyűlögetett össze, kifakadhat, és áradhat a szörnyű tudás, gát- és parttalanul… kicsit olyan, mint rendszerváltások alkalmával, amikor mindenki ír, mindenki írja a maga bősz kis gondolatatait, csak éppen nem olvassa el senki, mert mindenkinek van primér élménye a dolgokról, akkor meg minek. Szinte látom, ahogy ezek a derék férfiak (igen, többnyire férfiak) szinte odapiszkolnak a gyönyörűségtől, alig bírják összefogni a szájukat az örömtől, hogy katonaszakértinget művelhetnek hosszú tömött szakmányos sorokban; hogy poros és eddig nem nagyon használt, ugyanakkor végtelen tudásuk tárházát megnyithatják a kíváncsi népek előtt. Kár, hogy kíváncsi népek nincsenek, mindenki szakértő, senki sem fogyasztó, senki sem tátott szájjal, áhítattal hallgató.

A másik megfigyelésem szorosan kapcsolódik az előzőhöz. A népek csodálkoznak. Tudták ugyan, hogy van ez a buborék-izé, meg hogy mindenki azt kapja, ami érdekli, és ez lassan eltorzítja intellektusukat, mert meggyőződésükké válik, hogy csak az létezik, amit ő lát, hogy azon kívül nem csupán létjogosultsága nincs másnak, hanem egyszerűen nem is létezik semmi más… tudták ezt, elméletben, de most mégis csodálkoznak, midőn a gyakorlatban is látniuk kell. Nem értik, miért indult meg a támadás, amikor ők hosszú és okos (csak némi helyesírási hibával felütött) posztokban elmagyarázták a világnak és magának az orosz elnöknek is, ha netán olvasta, és hát miért ne tette volna, hogy miért nem jó ötlet elindítani az offenzívát. Fölöttébb csodálkoznak ezek az emberek. Hiszen eddig az anyukájuk és a barátaik poszt alatti kommentekben biztosították őket, hogy igencsak jól látják a dolgokat, geopolitikai tisztánlátásuk úgyszólván példamutató, és akkor tessék, mégiscsak megindult a támadás, pedig pedig… Megy tehát a csodálkozás, mert a buborék megölte az emberben azt a maradék kis józan észt is… annak belátásának a képességét, hogy csomó érdek, megfontolás, és akár felmérhetetlen bonyolultságú logika húzódik a dolgok mélyén, amiről a mi kis védett és meleg fotelbubinkban fogalmunk sem volt/lehetett. És most sem értik, továbbra sem értik, hogy a történelem lelépte őket, és hiába szólnak (be) félóránként, igen nagy a baj, és eljöhet a pillanat, amikor nemhogy buborék nem lesz, hanem meleg szoba és fotel sem, és akkor már mindegy lesz az is, hogy megbánják-e a tapsikoló örömöt azért, hogy megmondhatták a véleményüket és kifejthették poros nézeteiket szakértésileg. Az Úr irgalmazzon nekünk.