Tök fölöslegesen, azt persze mondanom sem kell. Hosszan és részletesen álmodtam, hadd fájjon még jobban, és a kelleténél életszerűbb volt az egész. Ébredés után meglepődve konstatáltam, hogy még milyen (sokáig) sötét van, a kávé nem jólesett, ahogy Csáth Géza – á, mennyire együtt tudok érezni vele! – mondta szintén sok újév hajnalán, az önmagában csalódottság zűrzavaros mátrixában.

Aztán lekéstem a villamost, hideg nincs, viszont túlöltöztem, ugyanakkor esik az eső, de lusta voltam visszamenni esernyőért, the future’s uncertain and the end is always near, ahogy Jim Morrison mondta volt, mily találóan.

Még soha nem volt olyan, hogy újévtől ennyire vonakodjak, irtózzak. Rendkívüli módon in vagyok diszponálva, mondhatnám.

Most megálltam az írásban, és öt percen keresztül próbáltam lejjebb venni a képernyőm fényerejét, persze sikertelenül, gondolom, ez is elromlik, miért is ne.

Rengeteg munka maradt el az elmúlt napokban, csodálatos dolog pótlással indítani, az.

Valahogy fázom ettől az évtől, és mindegyre belém nyilall, hogy minden, amiről megtörténtekor nem is sejtettük, hogy jó vagy szép, az már elmúlt (és persze most galád módon szépnek tűnik), előttünk pedig csak a szürke nyomorúság.

De mivel szeretek a dolgok végére járni és megpróbálni lefordítani „nyelvre”, megkísérlem most is: analitikus szemmel megnézem, miért félek ennyire ettől az évtől.

De nem, nem jó szó ez, nem félek, csak irtózom, egyszerűen rossz kedvem van tőle, ráadásul a monitor is röhögve világít tova, az agyam kiégeti, máris dioptriákkal romlott a szemem, pedig még csak január van, harmadika. A fene enné meg.

Szóval idén leszek negyvennégy éves; azt minden számmisztikához valamicskét is konyító ember tudja, hogy az élet kétharmada itt véget ér, hiszen ha megérjük egyáltalán, hatvanhat évesen úgyis meghalunk, mondjuk annyi épp elég is, a nyolcvannyolc nagyon sok volna, köszi. Persze, ezt hatvanhat évesen aligha fogom így gondolni, de ez részletkérdés – most, egyelőre. (Akkor nem lesz az.)

És hát ez az elmúlt kétszer huszonkét év volt a csúcs (még most is tart, jézusom), ezután csak lefelé lesz, azt gondolja ilyenkor az ember. Ez lehet az egyik ok, nem könnyű elfogadni, mert bizony ez a kétszer huszonkét év is elég redvás volt, mégis ennek kéne a szépnek lenni. Mindenesetre idén már elkezdhetek átszokni a harmadik, egyben utolsó életharmadra, innen is jöhet rossz impulzus.

Aztán: már elég sokat éltem ahhoz, hogy lássam, mi minden történik majd velem idén, ki fog átverni, megalázni, milyen sunyi élethelyzetek alakulnak csöndben és galádul úgy, hogy nekem lehetőleg minél rosszabb legyen. Most először érzem azt, hogy túl jól ismerem az embereket, és szinte várom – hogy legalább az „én megmondtam!”-élmény és öröm meglegyen –, hogy megtörténjen, essünk túl rajta, mint az injekción meg a foghúzáson, csókolom.

Látom a sunyi pofákat és tekinteteket, látom a vesztemre törő nemtörődömséget vagy kifejezett rosszindulatot, ez utóbbit nem olyan erős mértékben, mint előbbit, mert ugye ehhez rosszakaróimnak erőfeszítést kéne tenniük, amit unnak és amivel nemtörődnek.

És akkor a pénzügyekről még nem is beszéltünk, eddig csak mind lelkiztünk itten, pedig minden filozófus egyetért abban, hogy az anyagi helyzet nagyban befolyásolja a lelkiéletet – mint olyan, tegyem hozzá a magam szerény tudálékos részét az igéhez.

Aztán: a napsütést mindig utáltam, byroni lelkialkatomhoz a borongós idő áll közel, de ami most van, az mégiscsak túlzás. Nem beszélve arról, hogy globálisan is felmelegedést érzékeltem ma reggel a sok pulcsimban. Tessék, pff, még ez is az én nyakamon és gyenge vállaimon, eléggé nyom.

Belegondolok, mennyi unalmas felkelés, rosszkedvű futás, munkahelyi kínlódás, szűkösen megfizetett betűvetés, fölöslegesen megfutott körök és végigidegeskedett idegeskedés vár rám idén, és legszívesebben magamra húznám a takarót, fel se kelnék többet – mondjuk ettől az állapottól is éppen annyira tartok, mint a felsorolásiaktól… francba.

No de legalább sikeresen szétanalizáltam rosszkedvem okait ezen a rongyos és lóhúgymeleg télen. És azt mondanom sem kell, hogy véletlenül sem arról van szó, hogy hosszúra nyúlt a szilveszteri afterparty, és enyhén mérgezett (aka.: másnapos) vagyok.