Előre siet, elrontja, elkapkodja, kihagyja azt az apró, jelentéktelennek tűnő információmorzsát mesélés közben, amitől aztán üt a poén. Marad ilyenkor a „Jaj, a legfontosabbat kifelejtettem!” meg a szánalmas és zavart nevetgélés: mind a mesélő („Ne haragudjatok, nem tudok jól viccet mondani…”), mind a hallgatóság („Ugyan, azért elég jó volt…”) részéről. És igen, ez még csak az entry level.

Aztán jön az írás. Bezony, először az írás, és csak utána a szóban elmesélt sztori – mert az a legnehezebb.

Írás közben – mondhatni – könnyű dolgunk van: rengeteg idő áll rendelkezésünkre, nincsenek azonnali (számunkra kínos) reakciók, és ha van az emberben minimális szakmai alázat, nem engedi ki a szöveget napokig, hetekig, mely idő alatt reménykedhet, hogy minden rosszat kiszűr belőle, és megmarad a kvintesszenciális szépirodalom-párlat.

Na de szóban mesélni…! Az valami rettenetes.

Mármint jól csinálni, mert szarul mindenkinek megy.

Eleve a népesség fele (ők az ún. introvertáltak) kizáródnak ebből a csoportból, mert nekik, mint tanulmányainkból tudjuk, igen kínos megszólalni más emberek előtt. De a jó öreg extrovertáltaknak sincs könnyű dolga: egy társaságban úgy előadni egy sztorit, hogy az üssön, a legnehezebb feladatok közül való.

Hosszan – és fölöslegesen – lehetne taglalni, mi ennek az oka, ám ezt mindenki pontosan tudja, akinek a sztorija kellős közepén a hallgatóság egy része továbbment, izzadó gyöngyözésre késztetve a hátát hónaljnál a közelgő kataklizma és megszégyenülés miatti szorongásában.

Mit tehet tehát az ember?

Elmondom, mi az, amivel mindenki él, aki társaságban meg kíván szólalni, és lehetőleg nem unalmas small talkot művelni, hanem valami szórakoztatót mondani.

Íme:

Mindenkinek van néhány története, amelyet az évek során tökéletesre csiszolt. Minden szó a helyén van, minden szó mögött rengeteg elmesélés, olykor bizony megszégyenülés, gondolkodás, kínkeserv lapul, de most végre: minden a helyén. A ritmus tökéletes, az összes szükséges információ a történet előrehaladása közben gondosan elhelyezve és adagolva, a poén megfelelően előkészítve. Vannak, akik öniróniát alkalmaznak (ebben a túlságosan píszí világban lassan már csak magunkból csinálhatunk hülyét vagy magunkon röhöghetünk egy jóízűt), de a könnyed önlejáratás mögött igen komoly és kemény munkaórák húzódnak, a sikert nem adják ingyen.

És lassan elközelgünk a probléma gyökeréhez: ilyen jó történetből nem áll végtelen mennyiségű rendelkezésre. Nem akarok konkrét számot mondani, de a tapasztalatom az, hogy az emberek többsége nagyjából egyszámjegynyi jó sztorival haknizza végig az életét.

Innen pedig átváltok egyes szám elsőre.

Mivel én is.

Van körülbelül tucatnyi (lám, lám, nekem több van, mint nektek, beeeee!) babapopsi-simaságúra csiszolt történetem, és mivel én még ráadásul introvertált is vagyok (miért lettem író?!, sírok fel néha éjszaka), ezeket mondom úton-útfélen.

Sajnos azonban az utóbbi időben koromnál fogva a testi hanyatlás mellett megjelent a szellemi is: felejtek.

Azaz elfelejtem, hogy az adott történetet meséltem-e egyik-másik társaságban, vagy akár órán, előadást tartva. Nem felejtettem viszont el, milyen iszonyatosan kínos, amikor mások elfelejtik ezt, és unos-untalan ismételgetik saját – amúgy jó, de immár mégiscsak unalmas – sztorijaikat. Mindenki emlékezhet olyan tanárokra például, akik évente három-négyszer mondták el ugyanazt a jópofa történetet, minden alkalommal úgy téve, mintha először mondanák el. És szegények tényleg azt hitték, hogy először mondják el. A jobbérzésűek néha azért megkérdezték: nem tudom, meséltem-e nektek, amikor… De ugyan tegye fel a kezét az a nebuló, amelyik ilyenkor bátran azt meri mondani: igen, mesélte, tanár úr, többször is, és már unjuk, akkor tali a vizsgán, csókolom!  

Mivel rettegek, hogy magam is így járok, és szánalommal vegyes viszolygást váltok ki a hallgatóságomból, először mindig igyekszem tehát kipuhatolni, hogy az adott történetet meséltem-e már. Csak hát ez sem könnyű feladat ám! Ugyanis ha rossz kulcsszavakat említünk a történetből, előfordulhat, hogy lelőjük a poént és oda az élmény (főleg ha az adott hallgatóság még tényleg nem hallotta a jó kis történetet), de az is megtörténhet, hogy rossz kulcsszavakat választunk (épp az előbbi félelmünkben), és a hallgatóság úgy emlékszik, hogy nem, nem, Zsoltikám, még nem mesélted, mire mi nagy garral belefogunk, és a közepénél rájönnek – rájövünk –, hogy de, de, már mesélted – meséltem –, te – én – szerencsétlen. Ilyenkor, ha jófejek, udvariasan mosolyognak, és a sztori nem érte el a célját, ami az önfeledt röhögés lett volna, a rosszfejes változatra meg inkább ne is gondoljunk.

Iszonyú szellemi erőfeszítés kell ahhoz, hogy az ember ne fürödjön be a jó sztorijával. Én mostanában azt próbálom csinálni, hogy kicsit itt-ott bele-belekapok az elmondani kívánt történetbe, és közben árgus tekintettel figyelem hallgatóságom arcát: ha nem látok rajta semmit a szokásos bambaságon kívül, bátran belevágok; ha viszont azt látom, hogy megforgatják üregükben a szemüket, gyorsan továbblépek, és elegánsan mentem a szitut egy na, mint nemrég mondtam, bizony így történttel, aztán elkullogok megszégyenülni, de legalább egyedül.

Mostanában azonban ravaszodnak az emberek, és képesek olyan ártatlan arcot vágni, mintha nem mondtam volna, és mint írtam, tényleg a sztori közepénél döbbenek rá, hogy de. Na innen kijönni méltósággal nem lehet. Ez a totális vesztett ügy. Végig kell mondani az egészet úgy, hogy közben mindenki kínosan feszeng, nekünk meg patakokban ömlik a víz a hátunkról, aztán ha tetszik, ha nem, zsebre kell tenni a kényszeredett vigyorokat, hazavinni és rettenetes mementóként őrizgetni őket.

Lassan arra jutok hát, hogy jó sztorikat nem érdemes mondani: túl sok a kockázat, és szinte biztos, hogy már mindenhol és mindenkinek elmondtuk az összes jó sztorinkat. Inkább írjuk le őket.

Igen ám, de ez is kockázattal jár, csak éppen másfélével: a társaságban mesélhető tökéletes sztorik leírva alig működnek. Ugyanis azzal, hogy az ismeretlen olvasónak el kell mesélni minden apró körülményt és minden pici tényezőt, amit viszont élőben meséléskor a legtöbb társaság afféle közös tudásként ismer, vagy ha nem, egy-két kézmozdulatból, fintorból, félszóból, analógiából megért, a papíron oldalakon át kell magyarázni… és a poén valahogy mégsem jön össze. Talán túlságosan messze esik az alma a fájától, a poén a sztori elejétől, vagy nem tudom: mindenesetre számtalan esetet láttam, amikor társaságok jópofa-hercegei úgy érezték, eljött az idő leírni a jó kis történeteiket, amiken mindenki hülyére röhögte magát a kocsmában, aztán csak csetlettek-botlottak a papíron, egészen addig, amíg tágra nyílt szemmel seggre nem estek. Utána meg csak néztek fel a hófehér papírjégről nagy szomorúan, és nem értették mi van. Tanulság? Nincs. Vagyis túl sok van. Vonja le őket mindenki magának.