Így aztán nincs idejük azokra a dolgokra, amely dolgok miatt tartom őket, amely dolgok miatt kellenek.

Ők persze nem tudják, hogy én tartom őket, és azt végképp nem, hogy mire. Lehet, ezért is nem csinálnak meg, nem intéznek el soha semmit. De ezzel ki is merült a mentegetésükre felsorolható rövidke, egyenesen egytételes lista.

Mert mi történik?

Az, hogy szükségem volna valamire, többnyire kis szívességre. Írok hát ezeknek a szolganépeknek, hogy né, kéne ez-az, meg amaz is, amazból lehetőleg három. Lécci intézkedjetek, de izibe ám (ezt a végét csak odagondolom).

A nagyon fontos emberek azonban valami nagyon súlyos fülebottal bírnak, mert bizony meg sem tudják mozdítani. Üzenetemet nem látják, vagy ha látják – ez sajnos gyakoribb –, ignorálják. Ismét írok nekik, még szebben megkérlelem őket, csúszok-mászok, sunnyogok, óvatos-emlékeztetek rebbenő tekintettel. Rá se hederítenek, pedig látták, esküszöm, látván láttam, hogy látták. (Láták.)

Ismét nem történik semmi.

Nemsokára azonban úgy alakul, hogy véletlenül felhívom őket, nagy mérgesen, egészen kicsit pontosítok: alázatos kérelemmel, hogy esetleg szíveskedtek-e megkapni a feladatot, amire utasítottam őket, egészen kicsit pontosítok: amire nyalázatosan megkértem őfelségüket. Valamit galagyolnak a telefonba bele arról, hogy ők mennyire fontosak, és annyi mindenre kell figyelniük, hogy pont rájam, rájam pont nem maradt figyelési kapacitásuk, a jobb érzésűek bocsbocsolnak kicsit, a többiek még azt sem.

Aztán csodák csodája, megyek az utcán, és egyszer csak szembetalálom magam ezekkel a szolgáimmal. Persze igyekeznek a maszkjuk mögé bújni, vagy úgy tenni, mintha nem vennének észre, vagy nem ismernének meg (apropó: van, hogy tényleg nem ismernek meg, annyira fontosak ők, pedig amikor megajándékoztam őket minden eddigi könyvemmel és ezer szívességet tettem nekik, akkor valahogy mégiscsak nagy nehezen arra a két percre azért megismertek). Kezet csókolok ügyesen és méltósággal, ahogy egy főnökhöz illik, aztán térdre vetem magam, és erős számonkérő hangon megkérdezem, esetleg mikor nem volna túl nagy tereh énjelentéktelenségem számára ezt a bizonyos dolgot elintézni esetleg ha nem zavarom keziccsókolom, kérem, és persze bocs, hogy élek. Hímeznek és hámoznak, a jobb érzésűek kicsikét szabadkoznak, aztán ahogy hátat fordítanak nekem – és amíg én felállok büszke térdelős-hasoncsúszos parancsolói pozíciómból –, már el is felejtik, amit ígértek a gazok.

És így telnek el hetek, hónapok. Néha írok, néha telefonálok, néha messengeren kérdezek, olykor személyesen. De soha, soha nincs idejük velem foglalkozni. Én empatikus ember vagyok, ezért aztán rendre belehelyezkedem ezeknek az embereknek az életébe, és megpróbálom végiggondolni, mivel telhet a munkanapjuk, ha az én ügyem ennyire jól tűri a halasztást. Néha azt látom, hogy semmivel, minden bizonnyal az egyetlen ügyük vagyok, máskor meg szinte beleszédülök, és mélységesen megértem őket, hogy egyszerűen nem tudnak rám gondolni, velem foglalkozni, hiszen annyi dolguk van szegényeknek, hogy ki sem látszanak belőle, ott van például rögtön a lista legelején, hogy a saját oltáruk előtt álló örökmécses lángja mindegyre kialszik, és akkor azt nagy kínlódások közepette ismét meg kell gyújtani, meg a többi szörnyűség, úgymint önima, önsimi, önbuksi önbecézgetése.

Legszívesebben azt mondanám nekik, hogy menjetek ti a jó…, de nem mondom, mert akkor esetleg nem intézik el a dolgot, amire tartom őket, persze így sem intézik el, szóval akár mondhatnám is nekik, én hülye.

Csakhogy azzal nem számolnak, hogy méltóságtól teljes főnöki és kisállattartói attitűdöm egy bulldog makacsságával felütve keseríti az életüket, és bizony addig járok a nyakukra és addig fojtom, szorítom őket büszke hátrafelé hajlongásommal és ténylegalázatos kéréseimmel méltóságod és fényestekintetességed felé, hogy előbb-utóbb csak megcsinálják a dolgot.

Bár, ha jobban belegondolok, ebben sok köszönet nincs, hogy a fene enné meg.