És valóban, iszonyú mértékben idegesít minden kis biszbasz, ami nem működik tökéletesen, már persze csak akkor, ha súlyos pénzeket fizettem érte és újonnan vettem meg, mindjárt sorolom.

(Minden bizonnyal oka ennek az, hogy technikai analfabéta vagyok, elég annyit mondani, hogy a fal helyett rendszeresen a fejembe verem a szeget, de csak sokadikra sikerül oda is, szóval nem az van, hogy veszek egy rakás ganyét, aztán otthon pikkpakk jókedvűen megbarkácsolom, és máris van egy kevésbé rakás ganyé vagány tárgyam. Nem.)  

Évek óta figyelem ezt a galád jelenséget.

Elmegyek, megveszem, megrendelem, és akkor már előre tudom, hogy valami hiba lesz körülötte. (Most, hogy így próbálom felgöngyölíteni és szétanalizálni, eszembe jut egy szószerkezet: rigolyás öregember, de igazán fogalmam sincs, miért.)

Megveszem a laptopot, de van egy kis pötty a monitor közepén. Visszaviszem, kicserélik, de valamit elromlott közben, mert nyikorog a space, ahányszor leütöm. Szóközök nélkül írok, de nem értik. Visszaviszem hát, csere, most meg amikor lecsukom, elválik kissé egymástól a két lap, ráadásul nem párhuzamosan, hanem ferde-egyoldalúan. Veszek egy autót, használt, de garanciális. Első úton az üléskárpit alulról kipattan, a műanyagcsonkok szétvágják a vádlimat. Előkapom a garanciát, visszaviszem, vizsgálják, nézik, megállapítják, hogy érvényes a gari. Megrendeljük az új üléshuzatot. Megérkezik. Kimegyek a szervizbe (ezek bizony mind súlyos munkanapok!), nézem, mert tudom, valami gubanc lesz. Nem, tökéletes, olyan, mint a régi, szinte hihetetlen. Remek. Felrakják. Beszállok. Megyek nagy garral, nem hiszem el, hogy a szokásos bad karma elkerült. Aztán az első kanyarban nyikorog (!!!) minden, mint a kenetlen bőr. Megőrülök ettől. Felújítják a fürdőszobánkat. Horror áron, ne is kérdezzék. Várom, mi lesz a baj. Mit nem lehet, mit rontanak el, mi nem úgy van, ahogy. De minden rendben. Örülök, mégis sejtem, hogy a rossz lesben áll. És tényleg! A kád pereménél simán felpakoltak egy kipercent szélű lapot. Azért oda, hogy fürdés közben mindig lássuk, memento mori és errori, zavarjon, amíg dührohamok hullámoznak át rajtunk, és agyvérzést kapunk. Verjem le?, kérdi a csempés unottan. Verje. De akkor a mellette lévők is kipercennek. Akkor maradjon [le nem írható káromkodások (fejben)]. (Éjszakai sötétben persze nagyon szép, csakhogy olyankor nem látunk.) Megrendelek egy könyvet a neten. Megérkezik. Alaposan megvizsgálom, gyűrött-e a sarka, mert arra allergiás vagyok. Nem, nem gyűrött. Öröm, miközben tudom, hogy úgyis lesz valami. És hát persze. A 442. oldal kétszer van, cserébe nincs 444. Halleluja. Küldjem vissza? Az is pénz. Belenyugszom. Szemüveget cserélek, a keret ferdén áll. Huszonötször visszamegyek, hogy megigazítsák. Már mindenki sír, de még mindig ferde. Végül hagyom a fenébe, belenyugszom.

És el is érkezünk a fordulóponthoz.

Ehhez, hogy: belenyugszom.

Bár a jobbik részem és az eszem lázadozik ellene folyton, de elfáradtam, és lassan belenyugszom. Gyűlölöm magam érte, mégis belenyugszom. Megvetem megöregedett önmagam, amiért belenyugszom, mert bizony ifjan addig mentem pofátlanul cseréltetve mindent, kiabálva és veszekedve, amíg jó lett, de most belenyugszom. Mostanra elfáradtam, hát belenyugszom. Apu szokott legyinteni így egy-egy rosszul sikerült akármire: engem már kiszolgál, fiam, belenyugszom.

És jövök ráfelé, hogy neki van igaza.

Nem szabad megfeszülni, nem szabad belehalni. (Nem ebbe kell belehalni, nem ezért kell megfeszülni!) A dolgok úgyis (így is, úgy is) ócskák. Ha méregdrágák, akkor is ócskák. Karcosak, nyikorognak, gyűröttek, pötty van a közepükön, kipercent részek vannak rajtuk, ferdén állnak, mintha kaptam volna egy irdatlan fülest balról.

Nincsenek tökéletes dolgok. (Örülni kéne, hogy élünk, s kitartást tudunk.) Hibás, rossz minden. Hiába új, hiába méregdrága, ez bizony ilyen. Olvastam, hogy valami fancy amerikai felhőkarcoló lakóházban is mennyi baj van, hát akkor mit várok én itt, a magam tökéletlen életével és anyagi helyzetével, ebben a sivár kelet-európai valóságban…

Csak az a baj, hogy mindezt leírni könnyebb, mint átérezni. Mert bizony mikor belegondolok, vagy meglátom a kipercenést, beveszem az első kanyart, és megnyikordul alattam az ülés, valahányszor bekapcsolom a gépemet, és észreveszem a kis oda nem illő pontot a képernyőn, kézbe veszem a könyvet, és elmélázok, mi lehet a 444. oldalon, tükörbe nézek, és ferde az egész agyam!!!, szóval minden ilyen alkalommal a gyomrom elmelegedik a dühtől, a vérnyomásom felmegy, és ölni tudnék, komolyan mondom.

Tehát az önnevelés még nem érte el a célját, hohó, de még mennyire, hogy nem érte el.

Meg kell tanulnom szeretni is a nem tökéletes dolgaimat, mint Winston Smith-nek a Nagy Testvért. A kipercent csempét addig kell néznem, amíg úgy érzem: szebb nem is lehetne. A nyikorgó ülésen ülve addig kell körbemennem egy körforgalomban, amíg a legszebb hang lesz a fülemnek. A kis pöttytől az én gépem különleges, mert csak az enyém ilyen, bibibí! A könyvem 444. oldalán bármi lehet: hát nem csodálatos ettől minden? Nem egy végtelen nagy lehetőségtárház? De bizony. Nyitott könyv, úgyszólván. És hogy ferde a szemüveg? Ettől leszek szexi és férfias, az új divat amúgy is a kicsit nem tökéletes, kicsit hibás imidzs.

Meg kell tanulnom szeretni a tökéletlenséget: a hitvány, nem tökéletes, kipercent, ferdén álló, nyikorgó tárgyaimat. Nagyon, nagyon nehéz lesz, de nincs más út, mert minden szar. Már csak azon aggódom, hogy a szeretetem tökéletes tud-e majd lenni, vagy mindig belopózik egy kis kétely, nekem jobb élet jár-feeling, dühroham, agyvérzésecske. Mert ha igen, megette a kígyó ennen farkát, s a fene az egészet. (Legalább ebben a szövegben ne legyen hiba, lécci.)