Nem értem hozzá semmihez, természetesen, mert én hiszek a magánélet szentségében, sérthetetlenségében meg minden efféle hülyeségben, de ahogy ott görgettem lefelé az oldalt és nagyokat kuncogva lájkolgattam az illető nevében, egyszer csak döbbenten vettem észre egy szelfit, amelyen egy büszke, fiatalos mama állt, mellette elgyötört tekintetű kamaszfia, a kórház előtt. A kép alatt hashtaggel csak ennyi állt: digitaldetox.
Eltűnődtem azon, hogy amit látok, az tulajdonképpen egy vers.
Az ellentmondás
(Ad notam: Peti áll a ház előtt)
Anyu áll a kórház előtt,
Misit hozta detoxba,
túl sok Facebookot néz Misi,
nem lesz így jó, azannya!
Anyu képet kattint legott,
kirakja majd Facebookra,
remél érte ezer lájkot,
ez izgalom bahozza.
Misi szegény úgyszintén
lájkolná a képet, hajh,
de telója kórházszéfben
nyugszik, heló! Ez a baj.
Misi belép, s anyukája
úgy véli, hogy reája
egyáltalán nem érvényes
a digit-detox szabálya.
Feltölti a képet, s lesi,
lesi reggel, délben s most,
hozza-e a fincsi lájkot
a legújabb cuki poszt.
Egyszerűen hihetetlen, tűnődtem aztán szórakozottan bejelölgetve néhány ismeretlent, hogy egyes emberekből mennyire hiányzik az önreflexió képessége. (Én például – nézzék csak! – készséggel elismerem, hogy a fenti vers egy egészen kicsikét biceg… De azért a lényeget igyekeztem beleírni, teszem hozzá gyorsan. Na ugye.)
Hiszen itt az anyuka éppen azt csinálja, amit a fiánál sokallt, és ezért bevitte őt a kórházba, „digitális detoxikálásra”. (Örömmel és összeugró gyomorral tudtam meg, hogy immár ilyen is van… és nem csak Kínában, hanem nálunk is. Jó az ilyen infó, főleg ha a Facebookról szerzünk róla tudomást, dióhéjban benne van minden, ami az önellentmondást illeti.) Saját magára viszont nem vonatkoztatja a szabályokat, sőt: éppen oda tölti fel a képet és néz rá attól kezdve kétpercenként a telefonjára, hadd lám, gyűlnek-e a lájkok, ahová szegény Misi is feljárt – de most nem tud feljárni, mert ki tudja, mit csinálnak vele éppen. (Igazán kíváncsi volnék, hogy zajlik egy ilyen detoxikálás, de remélem, nem tudom meg soha. Mindenesetre minél többet gondolkodom felőle, annál vadabb ötleteim támadnak.)
Igen, megnéztem én is A társadalmi dilemma című filmet, és elborzadtam az üzenetén, meg mindazon, amit állít: hogy rabjai vagyunk a készülékeinknek, és szó szerint elvonszol minket a gyerekeinktől, a családunktól, el az egész nem-digitális életünktől. Azt is elmondták benne, hogy a gyerekekre milyen rettenetes és végzetes veszéllyel jár. De… akkor is van valami perverz, ugyanakkor frivol vonás abban, hogy az anyuka éppen oda, abba a Paradicsomba tölti fel a képet és remél lájkokat, ahonnan a gyermekét afféle önkéntes, haragvó istenként kiűzni készül. Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek?
Egyszerűen lenyűgöző, hogy nem veszi észre az ordító ellentmondást a kép tartalma és saját gesztusa között.
A „minap”, amikor ez a végzetes képmegpillantás történt, valójában hetekkel ezelőtt volt (ismerősöm azóta sem érti, miért változott meg radikálisan a véleménybuborék, amelyben addig komfortosan éldegélt… én persze bölcsen és visszafogottan hallgatok: az ember ne fecsegjen, mert megöregszik!): de még mindig nem tértem magamhoz – és napirendre sem – attól s afölött, amit láttam. Mi is volt ez? Egyféle oximoron? Másikféle logikai hurok?
Bizony, olyan világot élünk, hogy tényleg csak egy (másik) vers fejezheti ki igazán mindazt a groteszk hidegrázást, ami a szcénában lakozik:
Moron, az oxi
Anyuka büszkén feszít a képen,
mit a Facebookra feltöltött.
Mellette a fia szorong,
digitális detoxra hozták.
Gyűlnek a lájkok.
Bizony, ez az önreflexió-hiány szörnyű dolog, és szoros kapcsolatban áll a szekunder szégyenérzettel. Azzal, amit szintén mindig nekem kell mások helyett érezni. Micsoda kereszt! De miért is veszem magamra e világ szégyenérzetét? Megváltani úgysem tudok senkit. Igen ám, csakhogy ez olyan, mint maga az önreflexió: automatikus. Vagy van, vagy nincs. Akiknek nincs, azok helyett van nekem. Mire észrevenném, már érzem is.
No de mielőtt Önöknek kellene elkezdeniük helyettem szégyenkezni azért, mert hosszúra nyúlik ez az értekezés, letészem a pontot. Nyugodjék.
Reméljük, Misit leszedték a szerről, már kinn van, és lájkolta anya képét.
Azt is reméljük, hogy anya idejében tagelte Misit, nehogy a kép véletlenül elkerülje a fiú (és összes ismerőse) figyelmét. Reméljük, van Misinek néhány ismerőse, akiben megmoccan a szekunder szégyenérzet, és attól kezdve úgy nyomja a digitális világot nullahuszonnégyben. És hát reméljük, mindenki boldog, hogy sikerült a detox.
Oh wait a minute.
