És mintha lángolna a kezében a szöveg, igyekszik azt egy rémült és hirtelen mozdulattal minél távolabb tartani a szemétől. Ehhez a fejét is értelemszerűen hátrafelé húzza, és mikor látja, hogy a karja viszont nem elég hosszú, és nem lesz a műveletből gálicozott kőleves, a többnyire a homlokára feltolt szemüvegéhez kap, a szeme elé helyezi orrnyergére csúsztatván, majd hitetlenkedve visszatolja fejbúbra, és Belzebubra gondol. Mindez többnyire két-három másodpercen belül történik, és igen mulatságos látvány, jóllehet egyidős az emberiség történetével, csak régebb nyilván a bogyót vagy a gombát vizsgálták meg így őseink.

Igen, már a neve is mutatja: időskori távollátás.

Én jó régen rövidlátó vagyok, hordom is a szemüvegemet rendesen, már nem is zavar, csak egyszerűen utálom, mint a rühös tetvet, de segített abban, hogy legyen pár viszonylag jó(l látó) évem. Azonban egy fél évvel ezelőtt voltam egy rutinvizsgálaton, és az ostoba néni megkérdezte, az időskori távollátás már – figyelem, képzavar! – felütötte-e a fejét. Sértetten felhorkantam, hogy alig vagyok negyvenhárom éves, mit képzel! A néni viszont megnyugtatott, hogy ha most még nem is, a következő vizsgálatnál már erre is kell tesztet csinálni, és kezdjek megbarátkozni a gondolattal, miszerint bifokális vagy progresszív lencsével ellátott szemüvegem lesz. Azóta figyelem magam, és – mindig öt másodperccel azután, hogy hátrahőkölök magam is ijedten veszem észre, hogy – hátrahőkölök magam is.

Nagyon haragszom hát a testemre, hogy így cserbenhagy – sokáig ugyanis azzal bátorítottam magam, hogy a hülye rövidlátásomat az időskori távollátás majd szépen keresztbe-kasul kompenzálja, és pár évig akár még az a csoda is előadhatja magát, hogy nem kell szemüveg, hanem éppen jól fogok látni közelre és távolra egyaránt.

Ehhez képest két kalapács között én lettem, ach, az üllő.

Ugyanúgy veszem le, majd teszem vissza a szemüvegem, és ugyanúgy nem ér semmit, ugyanúgy nem látom az apró betűt, mint sokmilliárdnyi galádul és hirtelen és alig-szinte-észre-sem vett módon megöregedett sorstársam. Sajnos, rövid a karom, mint egy T-rexnek, és hiába toldom meg egy hátrahőkölős fejtartással, nem sokat ér – alig tudom elolvasni az összetevőket, elemre vonatkozó információt, lejárati dátumot, miegymást.

Messzemenő következtetéseket kár levonni ebből arról, hogyan hagy lassan cserben a galád testünk – érdemes inkább sztoikus nyugalommal viszonyulni hozzá, és arra gondolni, hogy az emberiség történelmének nagy részében ezt a kort igen kevesen érték meg: negyvenévesen többnyire már halottak voltak a népek. Ehhez képest nekünk csak egy kicsikét kell hátrahőkölni, és máris kész a zsörtölődő boldogság, azért ez valami.

Ugyanakkor: ami tovább romolhat, az bizony tovább is romlik.

Így aztán választhatok: lesz két szemüvegem, madzagon a nyakamban (az öregség másik biztos jele az ezer közül), amelyek közül majd mindig a rosszat teszem fel, és kocsival nekimegyek a jövő hétnek, viszont este nem tudok egy kicsit olvasgatni, csak ha az ágy végébe rakom a kottatartót és rá a könyvet, vagy… vagy megpróbálkozom megszokni a híres-neves bifokálist, esetleg a progresszívet. Az elsővel úgy nézek majd a világra, mint egy szigorú tanárnő az osztályára feleltetés előtt, a másodikkal pedig…  

Hallottam már emberekről, akik ideösszeomlást kaptak, amíg megszokták, hogy mikor hova kell nézni, és azt is, hogy bárhova néznek, nem látnak semmit, csak éppen agyvérzésközeli állapotba kerülnek. Láttam már embereket letépni szemükről azt a rohadt progresszívet, miszlikbe taposni (pedig milyen drága volt!), és inkább kiszúrni önnön két szemüket, mint Oidiposz király, csak egészen más okokból, hogy inkább vakon botorkáljanak tovább a halál árnyékának völgyében, mintsem hogy meg tudják szokni ezt a rohadt progresszívet, neveismijen.

Mindenesetre nem lesz unalmas öregkorom, az már fix, és a vérnyomásom is remekül karban lesz tartva, miután elmegyek a régóta esedékes újabb vizsgálatra, ahol a gonosz szipirtyó immár az öregkori távollátásomat is jól meggyógyítja… (Persze, örülhetnék, hogy csak ennyi van – akinek például keze vagy lába nincs, esetleg egyebe nem működik rendesen, az sírhat igazán.)

Mindenesetre egy ideig még húzom, halasztom, és inkább nem nézek közelre, csak a dicső távolba, merengve és meredten is kissé, mint élő tilalomfa, Toldi, vagy efféle, az úgyis jól áll a gondolkodó lénynek, akinek szeretem hinni magam. El, messze, a távolba, révedni, nézni, gondolkodni, töprengeni, amit itt van, közel, az úgyis láthatatlan, ahogy a fölötte jól látó nyamvadt kisherceg mondta volt.