De kezdjük az elején.
Néhány éve változó intenzitással fáj a sarkam – sokáig azzal kecsegtettem magam, hogy biztosan a kemény sportolástól van ez, hisz attól annyi minden tud fájni!, és valósággal imponáltam… magam magamnak. Csakhogy az imponálás ritkán gyulladáscsökkentő hatású, ezért végül elzarándokoltam az orvosomhoz, akivel már pertu vagyunk, annyit lát(juk egymást). Nevetett, hogy ez bizony sarkantyú lesz.
Mondom, először még büszke is voltam kicsit, mégiscsak olyan huszárosan hangzik, lovasnép, katonanemzet, ilyesmik, szóval menő volt, amíg rá nem mentem, akarom mondani, léptem, vagyishogy egészpontosan: álltam. Aztán már nem volt menő, hanem leülve nyögdécselő, legszívesebben inkább ordító, de azt azért szégyelltem…
Kérdeztem a pasast, hogy akkor most mi lesz, mondta, hogy nyugi, rengeteg embernek van, vagy elmúlik, vagy nem, de többnyire nem, ezzel együtt kell élni. (Csak az a baj, hogy ahogy az évek gyűlnek, egyre több mindennel kell együtt élni, lassan már alig férünk, sok jó betegség nagy helyen sem fér el.)
Van erre terápia, kérdeztem okosan, mert szeretem doktorok előtt villogtatni szakszókincs-tudásomat. Mondta, hogy hát éppenséggel le lehet reszelni belőle, meg műteni is szokták, kicsit ugyan széjjelvágják az ember talpát, de alig pár hónap a rehabilitáció, a hülyének is megéri, de valójában nem, nincs rá terápia. Ja, van még az ultrahangos kezelés, ötven százalék az esélye, hogy segít.
Namármost nekem ez az ötven százalék mindig is gyanús volt, mert valahányszor például az időjárás-jelentő azt mondta, hogy ötven százalék az esélye az esőnek, akkor vagy esett, vagy nem. Ennyit meg ugye józan paraszti ésszel az egyszerű halandó is tud, ha felnéz az égre, nem kell ide tudomány.
Mindenesetre felírt nekem tíz kezelést.
Miközben az első ultrahang-kezelésre várakoztam, eszembe jutott drága jó nagymamám. Amikor valaki magára nem illő dolgot vett fel, aggatott magára, viselt, hordott, és persze átvitt értelemben tett vagy csinált, mindig ezzel a velős szerkezettel intézte el a dolgot: pipére csengettyű. Azaz kislibára csengettyű, amire ugye a kislibának sem szüksége nincs (teljesen fölösleges dísz és sallang), sem pedig lehetősége a viselésre, ezek a baromfik ugyanis nem túl jól viselik a nyakláncszerű szerkezeteket, meg hát gyakran elhagyják azokat a libalegelőn libalegelvén. Innen már csak egy lépés volt, hogy eljussak a címben is megénekelt szerkezethez, és erősen büszke meg elégedett voltam magammal, kivéve természetesen a rám és hozzám egyáltalán nem illő, mégis tartozó sarkantyúmat.
Ezzel belém is nyillalt, hogy mi lesz, ha fájni fog. Mármint a kezelés. Én ugyanis, kérem, a fájdalommal úgy vagyok, hogy egyszerűen és keresetlenül félek tőle: nem tartozom a népeknek azon szerencsés töredékébe, akik élvezik, ha kínozzák őket, nem vagyok tökéletes. És egyszer már törtek (zúztak) vesekövet nekem ultrahanggal, amire én megtévedt és könnyed trallalával mentem be, mert dőrén azt gondoltam, hanggal nem lehet fájdalmat okozni, de roncsolt öregemberként vonszolódtam ki, mert az eljárásnak csak a neve volt ultrahang, a valóságban egy ceruzahegynyi pöcök többezer ütést mért a vesetájékomra, pedig én már a harmadiknál bevallottam volna minden bűnömet, mint az egyszeri forradalmár a rendőrségi fogdán. Szóval nem bíztam az ultrahangban, minden gyanús, amit nem hallunk, de van. (Lásd még Isten válaszai az ultrahangos vesekőzúzás közepette rebegett forró fohászaimra.)
Éppen ezért aztán igen óvatosan, szorongva és mulatságos látványt nyújtva feküdtem hasra a kezelőfelületen, és kicsit félve kérdeztem meg a kedves hölgyet, aki sarkantyúmat volt megultrahangozandó, hogy fog-e fájni. Igen jóízűt nevetett, mondta, hogy hát az árammal való rázás az tényleg szokott fájni (szép perspektívák az öregkorra), de ezzel szemben az ér is valamit, szóval nyugodjak meg, itt aztán semmit nem érzek majd.
És tényleg, alig is fájt, és azóta sem fáj, pedig már kétszer voltam. Mivel alapvetően intelligens pesszimizmussal viseltetem a világ dolgai iránt, pontosan tudom mindazonáltal, hogy egyszer majd igenis fájni fog, de most, most tényleg nem fáj. Az is lehet, hogy elmúlt. Azt mondják, magától el szokott múlni. Mármint a kis lerakódás nem, az marad, de a gyulladás, az elmúlhat. Mindenesetre amíg nem fáj, büszkén vagyok rá büszke. Oké, állítólag szinte mindenkinek van, na de senki nem tudja olyan méltósággal viselni, mint én ritka magabízó óráimban… persze közben pontosan tudom, hogy nem más ez, mint pipére sarkantyú, disznó orrába aranykarika. (Lehetőleg mikor jól megrángatják neki.)
