Első nap

Oltásfetisiszta lévén (három kovid-, plusz egy influenzaellenes oltás – ez utóbbi isten kalapján a bokrétát díszítő tejszínhab csúcsára meggyszemnek) nem ijedtem nagyon meg (kicsit azért csalódtam… – just for the record), de hirtelen mindenem fájni kezdett. Vettem egy tesztet, pozitív: halványan ugyan, de pozitív. Szóltam a munkahelyeimen, jófejek voltak és óvatosak, arra biztattak, maradjak itthon bátran. Most itt ülök, és filozofikus (sőt mélametafizikabús) gondolataim vannak, a fantomfájások elmúltak, nyugodt vagyok.

 

Második nap

Dr. House-t és Breaking Badet nézem szakmányban és felváltva, már mindenem fáj a sok üléstől, fekvéstől, féloldalas fekvéstől. Megnyugtató, hogy mindkét sorozatban sokkal keményebb betegségekről van szó, mint ez a nyavalyás omikron. A sorozatokkal mindig kések pár évet, de ez így van jól: ilyenkor már kisebb a tülekedés körülöttük, és senki nem spoilerezi el a végét.

Újabb tesztet nem vettem, spórolok, helyette kaját rendelünk, soha nem látott meghittség a családban, jó felelősségteljesnek lenni és vigyázni a nagyvilág embereire, akik ok- és gyanútalanul szaladgálnak a világban.

 

Harmadik nap

Nem járok emberek közé, és ez jó. Jó nekem. Reggel, mikor kilépek és látom, satöbbi. Nem igazán szeretem – ugyanis – az embereket, kapóra jött ez a kór.

Fetrengek itthon, és várom, hogy tesztelhessek; bár még korai, alig bírom megállni, megcsinálom, nincs jókedv, a teszteredményemen kívül nincs is bennem semmi pozitívum.  Várom, hogy újra negatív legyek, mint egy soppenháuer, mint minden rendes depressziós ember. Mint látszik, olyan jókedvem van, hogy citromot lehet velem fogatni, sőt a keserűséget is odaszámolva: grépfrútot.

Valószínűleg pszichoszomatikus vagy vegetatív vagy milyen rosszkedv ez, már persze csak akkor, ha nem natural born és velem született. Mindenesetre nem vagyok hozzászokva ennyi hirtelen a nyakamba szakadó semmittevéshez, így aztán még jobban megvisel. Igen, tudom, lehetne dolgozni most is, megírni a nagy műveket vagy valami érdemlegeset csinálni, de közben sajnos mégsem lehet: nem engedi valami kóros restség. Aki azt mondta, hogy ez csak egy sima nátha, az hazudik. És elsősorban a kedélyt bántja, szegény kedély tehát: teljességgel odavan.

Mindenesetre nem tudom, mi lesz velem, ha valami komolyabb betegséget összeszedek. (Már most úgy viselkedem, mint a meglőtt Schrader ügynök a Breaking Badben.) Ilyen nyűgös majmot még nem láttam, mint amilyen lettem, vagyok. Józan ésszel át kell gondolnom a dolgaimat, felkészülni a (leg)rosszabbakra, és most összeszedni magam, mert különben zsákutcába kerültem – pedig ez csak egy omikron!

A feleségem hamarabb túl van rajta (a gyerekeknek meg se kottyant), rendesen szégyellem magam, mikor egy-egy újabb epizódot elindítok. Azt azonban meg kell adni, eszméletlen jó zenék vannak ebben a Breaking Badban. Mindegyre megállok, éjjel is, kihúzom a fülhallgatót, megshazamozom, hogy mi szól, és megy is a Spotify-listámra. Apró örömöket azért hagyott az élet.

 

Negyedik nap

Köhögés, taknyolás, éjszakai nemalvás, mondjuk ez utóbbi inkább amiatt, mert nem fáradok el semmitől. Bámulom a teleholdat, és mivel mindenki alszik, magammal veszekszem, ilyenkor még annál is ingerlékenyebb vagyok. Kicsit félek, mi marad vissza majd a betegségből, az imént nem jutott eszembe az ingerlékeny szó, és a veszekszemet is csak ötszöri nekifutásra sikerült jól begépelni.

A sok szeriálnézéstől tönkrement a szemem, mer’ a szemrontó vonaton biza nincsen fék. Remélem legalábbis, hogy attól ment tönkre, nem az omikrontól, mert így talán van/lesz visszaút. Az omikron elmúlásától – vagy elmúlásával egyidőben – más régóta egyenes derékkal viselt egyéb betegségeim elmúlását remélem (vesekő, elszakadt ínszalag a bokámban, flexként újrázó reflux), de azt hiszem, hogy bár amúgy nem jellemez, ez az egész túlzott optimizmusra vall.

Különben már beérném azzal is, ha elmúlik ez a rút nátha.

Este hosszú fürdés után megborotválkozom, az embernek legyen tartása, betegen is, különben menthetetlenül elvész. Sok öregembert néztem végig, ahogy lassan elengedték magukat, és szinte kivétel nélkül mindenki úgy kezdte, hogy a testi higiénia szigorával kapcsolatban tett magának aprócska engedményeket. Nem. Megborotválkozni, szépen felöltözni, illatosan járni-kelni nagybetegen is. Különben menthetetlenül elvész bennünk (s belőlünk) az ember.

Éjszaka ismét sokáig nem jön álom a szememre. Az Eels örökbecsű slágerét dúdolom, de az sem segít: „I need some sleep, it can’t go on like this. I tried counting sheep, but there’s one I always miss…”

 

Ötödik nap

Kínomban végighallgatom a János vitézt, először rendesen, aztán a rockoperát (rockoperettet?) is. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ez utóbbiban a francia király dalát („Vívtam életemben sok nehéz csatát…”) éneklő Gregor József miért másította meg a dalszöveg második szakaszának második sorában a szavak sorrendjét. Így van az eredeti: „Volt egy feleségem, áldott drága nő, / Mint egy káplár úgy parancsolt nééékem ő…” Így énekli ő: „Volt egy feleségem, áldott drága nő, / Mint egy káplár, nékem úgy parancsolt ő…” Sokkal rosszabb lett a ritmus, verstanilag is rossz, az eredeti jambus, az övé spondeus. Meg kell ettől bolondulni. Nem mertek szólni neki? Magától átírta? (De azért Heltai Jenő mégiscsak jobban tudta, nem?) Ő úgy hallotta jobbnak, márpedig ő a zenei szakember? Jóvanazúgy-effektus lépett fel az utómunka során? Ez talán örökre rejtély marad.

Semmi nem változott mára, ugyan mi változott volna, január harmadik hetétől különben se várjunk túl sok jót, megette a fene az egészet, akkor van ugyanis az év legrosszabb napja. Talán megmaradok, de minek. Sokat gondolok viszont azokra, akik elmentek. De azért jó, hogy végre kipihentem magam egy kis kényszersemmittevéssel. Rég volt ilyen, szinte élvezem.

 

Hatodik nap

Tesztem negatív, én is. Mehetek vissza az emberek közé, halleluja, krájli.