Persze, az utóbbi hónapokban elég rosszul öregednek (majd) az olyan mondatok, amelyek nyavalyognak, és amelyek nem a háborúval foglalkoznak, mégis vállalom, mert egyrészt régóta, már a háború előtt akartam erről írni, másrészt a háború egyszer véget ér – az emberszag viszont aligha.

Miről is van szó?

Életem egy rövid, de meghatározó szakaszában orvosnak készültem. Aztán szerencsére letettem erről. Persze nem azért, mert már akkor is undorodtam az emberszagtól (amúgy undorodtam), tehát nem bölcs előrelátásból, hanem mert nem ment elég jól a fizika, és abból is kellett felvételizni. De minden bizonnyal valami jószagú atyaúristen intézte úgy, hogy ne menjen jól a – csak jelzem – teljesen színtelen-szagtalan fizika, mert lám, így megszabadultam attól, hogy embertársaimat kelljen szaglászni, akaratlanul is. (Bár állítólag megmosdanak a népek a doktorhoz menés előtt, de hallottam példát az ellenkezőjére is, biza.)

Nem voltam persze mindig ilyen kényes, mindig is ilyen kényes voltam.

Amióta az eszemet tudom, egyfolytában, szinte kényszeresen mosdok, ha egyéb nincs, vödörben, tálban, nagyon odafigyelek a higiéniára, és erre szoktatom a gyerekeimet is. Igaz, tegyem hozzá, volt egy időszak, amikor cigarettáztam, és hát most, mióta nem cigizek, látom, érzem, szagolom, milyen büdös lehettem olykor. Node akkor is minden lehetséges módon igyekeztem tisztán tartani magam, szinte minden szál elszívása után kezet, testet, hajat mostam, el is hullt a nyomorultja mostanra, de valamit valamiért.

Sokszor belegondolok, hogy tud ilyen igénytelen mocsok lenni az ember, hogy tud ennyire undorítóan poshadni és bűzlögni és nyirkosan szaglani, ahogy embertársaim teszik. Őket hogyhogy nem zavarja? Nyilván, megszokják a saját szagukat, sőt mint Umberto Eco írja a Loana királynő titokzatos tüze című regényében, az emberek szinte szeretik a saját bűzüket – csak a másoké undorítja őket.

Minden bizonnyal nagy bajban lennék, ha egy időgéppel bármelyik korábbi időszakba visszaröppennék – mindegyik büdösebb volt korunknál, és persze elképzelhető, hogy mi is büdösnek bizonyulnánk valami messzi, távoli jövőből ideröppenő finnyás ficsúr orrának és szemének, ne is jöjjön ide senki, aszondom én. Gondoljunk csak a Süskind úr Parfüm című regényének nyitófejezetére – azt hiszem, annál plasztikusabban senki nem írta le a bűzt, amely a hajdani utcákat belengte: „Akkoriban, amikor történetünk játszódik, a városokban számunkra, mai emberek számára szinte elképzelhetetlen bűz uralkodott. Trágya bűzlött az utcákon, vizelet a hátsó udvarokon; korhadó fa és patkánypiszok a lépcsőházakban; rohadt káposzta és ürüzsír a konyhákban; áporodott por bűzlött a szellőzetlen szobákban, a hálószobákban pedig a zsíros lepedők, nyirkos matracok és édeskés-szúrós szagú éjjeliedények szaga terjengett. A kémények kénköves bűzt okádtak, a cserzőműhelyek maró lúg szagát, a mészárszékek az alvadó vérét. Az embereknek izzadság- és mosatlanruha-szaguk volt; szájukból szuvas fog, gyomrukból hagymalé bűzölgött, és testük, mihelyst kicsit megöregedtek, romlott sajt, savanyú tej és daganatos betegségek szagát árasztotta.”

Persze, gondolom tovább aztán e nemes/nemtelen gondolatot, minden bizonnyal megszoknám én is, megszokná az orrom, kiégne, kauterizálná enmagát (vagy a szag őtet), és aztán már vidáman élnék tovább, a mocsokban dagonyázva. Onnan sejtem ezt, mert a csokigyár (többek között Tibi) mellett lakunk, és néha, körülbelül négy-öt szippantás erejéig érezni is lehet a csokiillatot (vagy azt a mocsok esszenciát, amit csokiillatnak hiszünk). De aztán megszokja az orrnyálkahártya, és már nem érezzük. Egy korábbi könyvemben arra ragadtattam magam, hogy ez a boldogság metaforája, megfelelője, analógiája, mai napig így hiszem.

Szóval: megszokja az ember, ez a frászom.

Megszokja a bűzt, különösen a sajátját. Ezért félek, ettől rettegek, ezért fürdök egyfolytában, és pacsmagolom is magam rendesen, esőerdőket irtok ki freonnal, vagy mivel működnek a spray-k, a testpermetek (ach, te kis sznobbantás!).

Igen, éppen ez a megszokás az, amitől félek.

Lassacskán feldereng az öregség, és vele együtt az obligát öregségszag. Éreztem, olvastam róla, hallottam történeteket vele kapcsolatban. És mindegyiknek az volt a kiinduló-, vagy inkább befolyópontja, hogy maga a szagot kibocsátó öreg bizony nem érzi ennen bűzét.

Hát ettől rettegek, bevallom.

Nem tudom, lesz-e addig (ööö… van-e már?) olyan szagmérő, amelyik sípol, ha szaglódva indul az ember csóklászni, vagy nincs. Mindenesetre ha nincs, legyen! Nem akarok majd óvatosan elhúzódó embereket látni magam körül (egyre nagyobb gyűrűben), nem szeretném, hogy a kevésbé tapintatosak bátran fintorogjanak, midőn megérkezem nagy totyogva valahova. Nem, nem és nem! Akkor inkább otthon maradok… de az sem jó, mert akkor meg a falakba, függönybe, szőnyegbe ivódik a szag, azt mesélik. Nem tudom, mit lehet tenni…

Vagyis tudom: valami erős, finom illatot kell szagolgatni, vagy kimenni a szobából pár percre, kortynyi friss levegőre, majd vissza, esetleg visszatartani a lélegzetet, ameddig csak bírjuk, és akkor megszagolni magunkat, a szobát, miegymást: bizony, tudni fogjuk, érezni fogjuk, ha baj van, és lehet majd ellenintézkedést foganatosítani úgyszólván.

Nem is értem, a sok prosztó embertársamat, akikkel együtt utazni van szerencsétlenségem a tömeggel közlekedvén, miért nem így tesz, midőn bőszen felemelt karral kapaszkodni kezd, s szabadjára engedi izzadó indulatait. Volna itt egy frappáns befejezés, miszerint Mosdjatok, …!, de asszem jobb, ha nem írom le.