Most vagy nagyon jól sikerült a szöveg, vagy valami fontosra sikerült rátapintanom.

Szerénységem egyáltalán nem tiltja, hogy az első „vagy”-ra azt mondjam: igen, vagyis naná. Ez az alap. (Nem!) De inkább mégis a második „vagy” igaz: rá lett itten tapintva valamire, hiszen ez mindenkinek közös tapasztalata. Éppen ezért jelen dolgozatomban – engedelmükkel – ismét ezzel foglalkoznék.

Mert igaz ugyan, hogy egyszer én is ültem pár percet járó motorral a garázsbejárat előtt, de bizony mondom Önöknek, ez mind semmi ahhoz képest, amit mások részéről láttam. Látok. Akkor mesélem.

Valahányszor edzésre viszem a gyerekeket, és messzire megyünk, bizony, nem gyalogolunk (pedig sokkal egészségesebb volna!), hanem autóba pattanunk. Megérkezvén ők kiszállnak, én meg, mivel hazamenni nem volna értelme, hiszen megfordulás után lehetne is visszaindulni, nyáron leengedem az ablakot, hogy simogasson a lágy szellő, télen meg jól összehúzom magamon a kabátot, és azonmód a nálam lévő könyv olvasásába fogok.

Ehhez képest mit látok a kedves szülőtársakon? Hát ezt: kilencven percen keresztül járatják piciny terepjárójuk négyliteres motorját: nyáron azért, hogy a klíma kellő hő-, vagyis hűsfokon tartsa habtestüket, télen meg, hogy valahogy meg ne fagyjanak ebben a sarkvidéki időjárásban szegénykéim. Csöppet sem zavarja őket, hogy gyakran – különösen nyáron – éppen a többi szülő orra alá pöfögtetik autóik gázait, ugyan: magasról tesznek rá. A lényeg: nekik komfortos legyen, miközben a telefonjukat nyomkodják.  

Na és ha sokba kerül? Van nekem ahhoz közöm?! Az ő pénzükön vásárolt saját üzemanyagukat égetik! Takarodjak onnan. (Nem mintha szólnék én bárkinek, nem vagyok köpenytelen igazságosztó szomszéd.)

Kilencven perc, emberek. Hát mennyi üzemanyag ég el ennyi idő alatt?! Most ne beszéljünk a környezeti károkról, hiszen nem vagyok én klímaaktivista – csak szimpatizáns, vagy inkább mégsem, a fene tudja, ahogy összenőttek a világban a dolgok, már igazán nem lehet tudni –, csak a pénzről: járó motor másfél órán át… mikor az autók használati és kezelési kézikönyvei is folyamatosan azt írják, ez nemcsak sokba kerül, de a kocsi álltában a motornak sem tesz jót, hanem inkább kifejezetten rosszat! De mit számít, csak meg ne fázzon, respektíve izzadjon a szegény boldog dzsiptulajdonos.

Igaz, nem csupán a gazdagok csinálják ezt a kell a francnak benzin-dolgot – láttam már szakadt autót is félórákig pöfögni várakozás közben: szakadt volt, de azért nem annyira, hogy elhiggyem: azért kell a motornak folyamatosan járnia, mert ha leállítják, többé nem indul be. A tulajdonos összevont szemöldökkel, komoly arccal böködte a telefonját a volán mögött, nyilván a gazdagok pazarló szokásairól és életmódjáról olvasott cikkeket.

Ilyenkor mindig elgondolkodom a dolgok állásán: micsoda elképesztő, szinte felfoghatatlan jólétben élünk mi itten, szegények és kicsit módosabbak egyaránt. Az emberiség történelmében sosem volt még egyetlen olyan időszak, amikor az ultrakényelem oltárán ennyi embernek ilyen nagyvonalúan lehetett, volt módja áldozni. Pár évtizede a Donnál megfagyott honvédek vajon fel tudnák-e fogni azt, hogy utódaik egy pillanatra sem szállnak ki télen a fűtött autóikból?! (Gyakran látom, igen, amint a kényelmes melegbe bevackolódott szülőtárs egy pillanatra sem hajlandó kifőnixmadárkodni az autójából, még annyira sem, hogy kinyissa a kocsi csomagtartóját a gyermekének, akármilyen alacsony termetű is az illető gyerek – a büdös kölyke szépen kinyitja majd, ha tudja, és elhelyezi a hülye táskáját, beszáll, és indulhatnak is menten haza. No de legalább idejében látja az istenadta, hogy kell majd viselkedni, ha neki is lesz saját autója.)

Nem szállnak ki, bizony: ingben járnak télen is, amiből az okos megfigyelő tudja: fűtött garázsban szállnak be az autóba, amit nyilván előmelegítenek, és egész nap vagy egész útjuk során nem kell sehol a hidegben eltölteniük bár néhány percet; ennivalót drive in-ban vásárolnak, a munkahelynek szintén van fűtött garazsa, az iskola, a focipálya előtt sem szállnak ki, és még a motort sem állítják le… és természetesen szintén fűtött garázsba érkeznek haza.

Persze ettől a sok autóban üldögéléstől és drive in-ozástól idővel kicsit elnehezülnek, ezért – nyilván autóval – elhajtanak a fűtött edzőterembe, hogy ott kicsit üldögéljenek a futópadon, telefonozzanak a szaunában, ácsorogjanak a szobabicikli mellett, majd hazasurranjanak. Sóhajtoznak is eleget, hogy elhíztak (de csak kicsit!), meg itt fáj, ott fáj – de a kocsi a seggük alól ki nem esik.

Kegyelmi időszakot élünk, bizony, felebarátaim: pár évtizedig mi voltunk és vagyunk a világ urai, akik, ha elég okosan csinálják, csak a reggeli szellőztetés közben találkoznak a zord időjárással, vagy nyáron, ugye, amikor kifejezetten barnulni óhajtanak. Csak aztán egyszer futni ne kelljen a hidegben, szögesdróton keresztül, könnyű télikabátban vagy egyenesen zakóban. Valószínűleg azonban nem fog kelleni. Így telik el a hátralévő ideje ennek a kiválasztott, boldog nemzedéknek: fűtött autóban, mindig járó motorral, amint éppen fittyet hánynak mindenre, ami volt és ami lesz. Szépen vagyunk, mondhatom.