Tényleg csak leírása annak, amit minden józan és fölöslegesen nem píszískedő ember lát: itten van, kérem, ez az angol, és ló(g) neki a foga.
A lófogú angollal a kehidai fürdő szaunarészlegében futok össze immár harmadik éve.
És hogy kerülök én Kehidára?
Nos, úgy, hogy nagy jódolgomban minden évben elutazom pár napra Szigligetre, hogy az új könyveimet, novelláimat, regényeimet, tárcáimat és újabban verseimet előre és hátrafelé az adott esztendőben megírjam. (Ezalatt szegény feleségem otthon egyedül, vállvetve küzd a rámaradó feladatokkal, innen is köszi!)
Hajnalban kelek, mert akkor megy legjobban a munka (dehogy munka ez, kérem, csodálatos szórakozás, de mégiscsak valahol undorító munka is, na), és megállás nélkül írok ebédig. Ebéd után pedig néha, mikor megengedhetem magamnak, elkocsikázok Kehidára, némileg úszkálni, de főleg dögleni a meleg vízben és szaunázni. (Hévízre is mehetnék, de ott nem szabad sokáig a vízben ülni, mert hé, meg tele is van.)
Szeretek idejárni szaunázni, mert csak meztelenül lehet használni az objektumot, ami rendkívül egészséges. No de nem kell abbahagyni az olvasást, és rohanvást indulni Kehidára kukkolni, mert én már itt elárulom – és nyugodtan tessenek továbbolvasni –, hogy bizony Kehidán, kiváltképpen hétközben, mikor én is menni szokok, többnyire csak kehes német nyugdíjasok (ke)hidaznak. Vagyis hidaznának, ha még menne, de már annak is örülnek, ha előrefelé fel tudnak állni. Szóval nyugodjanak meg, semmi olyasmit nem látni ott, amitől nyugtalan álmaik lennének, sőt mit több!
És hát éppen itt figyeltem fel már évekkel ezelőtt egy fura, nyakigláb fickóra, akit, mint a címben is jeleztem, jellegzetes brit fogsorral áldott meg a fennvaló. Nagy léptekkel járt, folyton kenegette magát mindenfélével a gőzben, hangosan vigyorgott (igen, nem beszélt, hanem vigyorgott), eltúlzott, Mr. Bean-es karmozdulatokkal integetett sokszor vadidegeneknek is, egyszóval: ha nem lennék a brit kultúra és néplélek szerelmese, azt mondhatnám, hogy ütődött, elmeroggyant, de legalábbis sajátságos belső törvények szerint élő emberként viselkedett. Így viszont tudtam, hogy csak angol, fogakkal.
És évek óta egyedül jár oda. Pedig van felesége, most legutóbb elmesélte, de az soha nem tart vele.
Ide pedig kívánkozik egy kis kitérő.
Én, bár szeretek a szaunában dögleni, meg aztán a hideg vízben ordítani, meg aztán kortyolni a teát és akkor már a nyugágyon dögleni, végül kezdeni elölről az egészet, amíg nem jön a pálinkás felöntés, és akkor még legyeznek is, szóval én, bár nagyon szeretek odajárni, mindig roppant mód feszélyez, hogy egyedül vagyok. (Egyszer egy hétvégére eljött a családom is, de nem tudtam rávenni őket, hogy bejöjjenek a szaunatérbe, hogy végre lássák a szaunisták, hogy nekem tény-leg van csa-lá-dom! És nem vagyok egyedül élő nyomi!)
Igen, nagyon.
Ugyanis az ember társas lény, pláne ilyen csóré helyekre nem jár egyedül, csak ha perverz, lökött vagy ki tudja, micsoda, de hát én mégiscsak járok, ugye tudomásom szerint nem vagyok sem perverz(ebb az átlagnál), sem lökött, sem ki tudja, micsoda (az aztán végképp nem vagyok!). Éppen ezért nagyon kínos nekem bemenni, és látni a német nyuggerek meg a pannon szaunisták szemében a fellobbanó sajnálkozást. No, nézd csak, mondják e lobbok, igaz, hogy öreg, pocakos és kopasz, de azért még a nála szerencsétlenebb és kínosabb testalkattal megvert népek is párral járnak ide… csak ő ilyen magányos.
Egyszerűen és keresetlenül szégyellem tehát, hogy még csak egy fránya német öregasszonyt sem tudok összeszedni (gondolják ezek ottan), pedig az ilyesmi lám, még a nálam jóval idősb, pocakosb és kopaszb ipséknek is sikerül.
Elmondhatatlanul szenvedek ilyenkor, ami persze nem akadályoz meg abban, hogy szaunázzak, mint disznó a dagonyában (vagy fordítva?). De közben ciki, mit mondjak. Ezért aztán két törölközőt szoktam kérni mindig, és az egyiket a szomszédos pihenőszékre terítem, hadd higgye minden utánam érkező, hogy nővel vagyok, csak éppen kiment mittomén.
És hát ilyen körülmények között lett nekem valóságos reveláció a lófogú angol felbukkanása! Nem első évben, mert akkor csak észrevettem, hogy kicsit fura. Nem is másodikban, mert akkor csak kicsit meglepődtem, hogy nini, megint itt van, meg a foga.
Hanem most, idén, amikor először kicsit tényleg meglepődtem, hogy nini, megint-megint itt van, aztán figyelni kezdtem, és végül szóba is elegyedtünk: így tudtam meg, hogy van ugyan felesége, de nem szereti a szaunát, és hogy ő itt tölti nagyjából minden idejét.
Íme, mondtam magamnak még a beszélgetésünk előtt, itt van egy boldog és magabiztos lófogú angol. Nemhogy nem törődik azzal, mit gondolnak róla az emberek, hanem egyszerűen fel sem merül benne, hogy rajta (na meg rajtam) kívül itt aztán mindenki a párjával van; nem, őt ez egyáltalán meg sem is érinti lelkileg. Vígan futkos ki-be a finnből a gőzbe és fordítva, hangosan csapkodja magát mindenféle olajokkal, kedélyesen totyorászik fel és alá, megiszik egy hektoliter vizet mindennap, és magasról tesz arra, mit gondolnak róla a népek.
Bevallom, nagyon imponál nekem ez a hányaveti lazaság, és most, hogy elutaztam, rájöttem, ez a fickó valóságos szimbólum: a félig öntudatlan boldogság, a mások véleményével mit sem törődő, másokat mégsem sértő szabadság, az önmaga világában békésen és gyomorgörcsök nélkül élő ember teljes felszabadultságának a szimbóluma. Hát… valahova ide kéne eljutni mindenkinek, de nekem legalábbis feltétlenül. Mindenesetre jó tudni, hogy a fogazatom már megvan hozzá.
