Eléggé egyformák ezek a székek, úgysem veszik észre, rikkantottam, halkan persze, hogy a távolabbi szobákban ülő többi kollégám azért valahogy meg ne hallja.

Nem kis meló egy ilyen székrendezés, gondolhatja a jóindulatú olvasó, de addig se kell dolgozni, gondolhatja a rosszindulatú. Először is tiszteltetem a jóindulatúakat, különben pedig haters gonna hate, minek törődni velük. Amúgy tényleg nem kis meló – ezek ilyen nagy forgószékek, mindkét ajtószárnyat ki kell nyitni ahhoz, hogy a szobákból ki, majd pedig a szobákba be lehessen vinni őket, és mivel nem lehet a helyükre navigálni, át kell emelni az asztalon – az eddigi eredmény a laptopom egyszer a földön, aztán egy pohár víz (a laptopomon), meg egyéb apróságok leverve.

Mert sajnos az elsőre kiszemelt szék – amelyet elcsórtam, és a helyébe (nem kis küszködés árán) átvittem az enyémet – nem vált be. Nem rossz, nem rossz, de nem lehet hátradőlni benne, márpedig minden bekezdés megírása végén hátra szoktam, gyönyörködve ennen művemben mintegy, most viszont valahányszor elégedetten hátralendülök, akadályba ütközöm és azonmód idegrohamot kapok.

Csere.

Szereztem egy olyat, amelyikben hátra lehet vetődni (a laptopom számára ez a nap fekete betűkkel lesz beírva rövid kis élete krónikájába), de azzal meg, akárhogy állítgatom, nem éri a talpam egyenesen a padlót, a térdemnél pedig nincs kilencven fok, csak nyolcvankilenc, ami a magamfajta rögeszmésnek olyan, mintha Borsószem királykisasszonynak egy borsóföldön kéne hálnia, nyilván csupasz háttal.

Visszacsere.

Ja, ez nem volt jó.

Újabb csere.

Na ez egész pöpec: lehet vele dőlni, a talp is rendben, a térdszög is, nyami. Csak valahogy… ilyen beburkoló, túlzott, és ezáltal nyomasztó süppedése van neki. Pillanatok alatt elnyel, elringat, hát hogy lehessen így dolgozni, kérem. Sehogy.

Új szék.

Ezen meg, akárhogy állítgatom, azt érzem, hogy dőlök előre. Mindjárt leesek. Leestem. Agyvérzést kapok.

Lopok egy másikat, hadd lám.

Ez forog, dől, mindent csinál, csak nincs karfája – hát ez baj. Én ugyanis szeretek könyökölni; kivált amikor úgy teszek, mintha gondolkodnék – pedig csak nézek üres tekintettel a világba –, akkor kell a könyöktámasz, hogy ne essen le a fejem.

Sztornóka.

Lényeg a lényeg: visszatettem az eredeti székemet az eredeti helyére, és elment három óra, a hátam klasszisokkal jobban fáj az emelgetéstől, a világ ismét kicsit rosszabb.

De miközben sokadjára levertem a laptopomat (most jövök rá, hogy ha lecsukom, talán nem történik baj, no de hát késő bánat, eb gondolat), eszembe jutott pár dolog. Először is az, hogy milyen gáz, amint én itt székek miatt nyafogok, miközben emberek máshol lövészárokban töltik a napjaikat, vagy más módon szenvednek, esetleg még székük sincs. De ugye mindenkinek a saját baja a legnagyobb, szóval ezen még túl tudom tenni magam anélkül, hogy részvétlenné válnék.

Mindenesetre mélyebbre ástam a kérdésben, miközben megpróbáltam a saját hátamat masszírozni (kábé annyi az esélye, mint látni, szóval kids don’t try this at home): eszembe jutott, hogy két évvel ezelőtt, amikor megérkeztem Szigligetre regényt írni, az amúgy is szűkre szabott időmből hosszú órák teltek el azzal, hogy a pompás kis szobámban található széket a folyosókon grasszálva kicseréljem valami másra, mert elviselhetetlennek éreztem, úgy tűnt, egy sort sem leszek képes megírni rajta ülvést, és kartámasza sem volt. Meg is kaparintottam egy dísz-széket, amelyiken utoljára a biedermeier korában ülhettek (úgy is nézett ki), és az meglepő módon kényelmesnek bizonyult, valahogy meg is írtam a regényt, csak arra kellett vigyázni, hogy ne huppanjak rá túl nagy lendülettel, mert olyankor majd’ kétszáz évnyi por csapott ki a rugói közül.

Otthon is bajom van a székekkel, már nem tudom, hányat vittem vissza az IKEA-ba: mikor az ajtóban meglátnak, már térítik is vissza az árát, persze levonva a használati értéket, de senki nem mondta, hogy ez egy takarékos mánia.

Arra kell jutnom, hogy nem a székkel van a gond – hanem velem. Persze ezt Önök a szöveg eleje óta sejtették, de a dramaturgia írott parancsolatai szerint nekem csak most szabad erre rádöbbennem. Döbb. Valami eredendő restség lehet az oka, bár nem ez a jó kifejezés, nem restség ez, inkább afféle ódzkodás az elköteleződéstől, amit mondjuk egy regény elkezdése jelent, amit a munkanap indulása fejez ki. Félek elkezdeni, mert akkor nincs kiszállás, akkor jön a jólismert szenvedés, kínlódás, kevés öröm, sok fejtörés. És ilyenkor az ember ide kap, oda kap, kinek mi jut (eszébe). Mármint hogy húzza az időt. Nekem ez a szék-dolog jutott. Nem túl nemes, bevallom, talán még rohadt gyümölcsöt szagolgatni is felemelőbb ötlet, de nem válogatunk az eszközökben, ha a munkakezdést kell elodázni. A fene enné meg.

Most meg ráadásul elkezdett nyikorogni az eredeti székem (halkan, szabálytalan időközönként percen egyet, nem mindig a mocorgásommal összefüggésben). Nincs elég bajom, még ez az idegőrlő zaj is. Nem lesz ebből ma meló, kéremszépen. Meg kell írnom ezt a tárcát is, itt ni, és fáj a hátam, nyikorog a székem. Nincs mese, muszáj megkaparintanom egy jobb széket. Ha Önök olvassák ezt a szöveget, sikerült. (Na de mire ideértem, rájöttem, ez sem jó. Mindegy, most már marad, a mai meló megvolt, köszi mindenkinek a szurkolást.)