Az történt, hogy laptopot ugyan vittem, de töltőt elfelejtettem bepakolni. Ez így elsőre nem tűnik nagy dolognak, de bizony nem magyarázza semmi más azt, hogy heteket hagytam ki, mely hetek alatt nem kerestem kedves olvasóim kegyeit és nem szolgáltam őket híven…
Nekem ugyanis kincstári laptopom van, céges, ezért óvom, mint a hájderménkű, és mint Szent Pál az oláhokat: megvan még az eredeti nejlonfóliája, használat után abba csomagolom vissza először, és csak utána süllyesztem a táskámba. Volt vele ugyan egy töltő, de mivel – nem egészen ok nélkül: korábban már történt velem ilyen – félek, hogy a sok töltőkábel-csavargatástól úgyszólván megtörik a kincstári töltőkábelben a kincstári töltőkábel-rézhuzal vagy mi a szösz, inkább – nem kevés pénzért! – vásároltam egy póttöltőt: így egyik töltőm mozdulatlanul és megtöretlenül otthon, a másik meg mozdulatlanul és megtöretlenül az irodában várja, hogy használjam. Én csak – mint valami dúsgazdag yuppie – a kincstári laptopomat göngyölöm nejlonba, és viszem magammal; a töltők maradnak a helyükön.
Hát így történt, hogy az eszem máshol járván (viszünk-e elég játékot, iratot, miegymást a gyerekeknek „haza”), a laptopot gondosan elcsomagoltam, a töltőimet viszont azonmód Budapesten felejtettem.
Először nem is hittem el, mekkora felelőtlen marha vagyok – felforgattam néhány bőröndöt, hogy hátha, de persze nem.
Csak midőn számot vetettem vele, hogy a kincstári laptopom kincstári töltöttsége mindössze kábé kétórányi, csak akkoron szakadt rám a valóság: itten két hétig aligha fogok dolgozni! Persze, ezt is csak az első hét közepe felé vettem észre, mert addig magamtól sem dolgoztam, eszembe se jutott, bevallom. Csakhogy egyszerre sürgősen adókat kellett szerteutalgatnom, mint ahogy a hozzám hasonló magyar nagyurak szokták azt csinálni, és ott lőn a szembesülés írmagja szárba szökkenve: nincs töltvény, de nincs töltő sem…
Persze, Önökben felmerül most, mi a fenéért nem vett még egy töltőt az ipse, és akkor ezt a cikket sem kéne elolvasni… de ha Önökben ez merül fel, akkor Önök egyrészt nem hűséges olvasók (beee!), másrészt pedig mégis mi a fenéért vegyek egy harmadik töltőt jó drágán másfél hétre, ugyebár, amelyet aztán soha többet nem fogok tudni használni, mivel mint mondottam (ha figyeltek volna!) van már egy az irodában, egy másik meg otthon, mit kezdjek egy harmadikkal? (Oké, akasszam fel magam vele, értem én a célzást, kérem.) Az ember ki nem dobja, tehát rakosgatja jó esetben még negyven évig, öt tonna egyéb ok nélkül felhalmozott tárgyi marhasággal.
Mindenesetre elzarándokoltam egy-két elektronikai boltba, és nyüszítve vetettem térdre magam emberek előtt, méltósággal ismertetve helyzetem sanyarúságát, és kérvén tőlük kölcsibe egy töltőt másfél hétre, nehogy már ki kelljen fizetnem, de nem adtak… A családban található összes töltőt is kölcsönkértem, reménykedve, de egyik sem volt kompatibilis, még amelyik bément, biza az se működött. (Fel is sejlett az öregkor azonmód.)
Nézegettem a laptopot nagy mérgesen, felváltva ütöttem őt (persze csak óvatosan, hiszen kincstári cucc) és a fejemet (durván, mer’ az saját). De nem használt, nem töltődött ettől sem.
Mindeközben telefonon pötyögtem leveleket ötven elütéssel, hibákkal, többször agyvérzést kapva, és a telefont megtaposva, de semmi haszna nem volt annak sem. Jellemző módon míg az év nagy részében nem kapok sürgős leveleket és feladatokat, és üres levládámban jószerivel bojtorjánt kerget a vadnyugati szél, a töltőtlenségi szembesülés pillanatától számítva legalább kétszáz levelem érkezett, azonnali választ várva, plusz szövegek szerkesztésre, egyszóval mind olyasmi, amit egy magamfajta boomer csak laptopon tud megoldani.
Meg hát írni kellett volna: legelsősorban ide, Önöknek, hűséges olvasók, de bizony máshova is, mert akkor kell írni, mikor kérik, és fizetnek érte, nem pediglen előtte (és nem is sokkal utána). Sírás volt, komolyan.
Így hát vettem egy papírt à la kilencvenes évek, és írtam egy prioritási listát: utalások, gyorsan megírható cikkek, lassan megírható cikkek, életmű-építgetés, szörfözés a neten, olvasgatás kedvtelésileg, ujjgyakorlatok, versírás, nikkel szamovár, rendelések, fényképek rendezgetése, karikatúragyűjteményem megmutatása kedves családomnak (még jó, hogy sikítva menekülnek), értekezleteken való részvétel, egyéb marhaságok. Aztán komor orcával megtekintettem a még rendelkezésre álló töltvényidőt (negyven perc), és számot vetettem az utalnivalókkal… és láták az én szemeim, hogy maximilián egy gyors cikk megírására fussa az időből belőle az utalásoknak utána. Ám mivel Önöknek, kedves hűséges olvasók, soha nem hubrilnék nagy gyorsan össze egy cikket, vérző szívvel lemondtam erről az örömről.
No de mint láthatják, hazaértem: a bédugnivalót bédugtam, ahova kell (remek érzés volt, jó szívvel ajánlom mindenkinek), és íme, itt vagyon minden a legnagyobb rendben. Üdvözlet a hűséges olvasónak!
