Annak idején még a Nagyvilágban terveztük Ronald Stuart Thomas (1913–2000) bemutatását a folyóirat szélesebb nyilvánosságot jelentő hasábjain, de Fázsy Anikó halálával (2016) a terv füstbe ment. Így aztán a magyar olvasó számára, súlyához képest máig is meglehetősen ismeretlen a XX. századi angol líra egyik kiemelkedő és különleges alakja, akitől a nálunk olyannyira favorizált angolszász irodalmak dömpingjében valamiért mindig ódzkodtak a kiadók és az arra hivatott fordítók. Könyv alakban először csak 1983-ban jelent meg A szűz és az egyszarvú című, mai angol költők antológiájában (Európa Kiadó, Budapest), majd 2007-ben a Szenczi Molnár Egyházművészeti Intézet és a Fekete Sas Kiadó adta ki karcsú kötetét Petrőczi Éva fordításában, Egy pap, népéhez címmel, illetve a Magyarul Bábelben internetes weboldal közöl verseiből egy csokorra valót, többek között olyan szerzők jobbára fiókból előkerült fordításában, mint Petri György, Tornai József, Gyárfás Endre, Tótfalusi István. Az életpálya rövid felvázolásával alkalmasint ennek a mellőzésnek az okai is ki fognak derülni.

A Cardiffban született R. S. Thomast az 1930-as évek közepén szentelték pappá, és 1978-as nyugdíjazásáig különböző funkciókban és helyeken végig az anglikán egyház szolgálatában állt. Már jelentős költői múlttal a háta mögött, harmincéves korában tanulta meg walesi anyanyelvét, amelyen csak két-három prózai művet írt, lírájának nyelve mindvégig az angol maradt. Ettől az öneszméléstől kezdve az Egyesült Királyságban a walesi nacionalizmus elkötelezett szószólójaként tartották számon, ami nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1996-ban esélyes jelöltként nem neki, hanem a lengyel Wisława Szymborskának ítélték oda a Nobel-díjat. Nyugállományban a civilizációtól távol, Walesnek egy eldugott, festői vidékén telepedett le, ahol egészen haláláig élt. Az egyházi kötelmektől megszabadulva ebben az utolsó korszakában politikailag egyre aktívabb lett. A lelkiismeretre hivatkozva újfajta walesi identitás, olyan walesi közösség megteremtésén fáradozott, amely összhangban van önmagával és a természettel. Ennek az összhangnak a lerombolásával a kapzsi és materialista angolokat – valamint a nekik behódoló walesieket – vádolta, mert szerinte felvásárolták az országot és lezüllesztették népének egészséges mentalitását. Emiatt kezdték az ezredforduló környékén a „walesi Szolzsenyicin”-nek nevezni.

Ennek a közvetlen politizálásnak azonban nyoma sincs Thomas költészetében, amely elsősorban Kierkegaard filozófiájában, a fogyasztói társadalmat élesen bíráló szociológiai elméletekben és saját teológiai nézeteiben gyökerezik. Fő témái a szülőföld, Isten, a vallás, a természet, a nehéz sorsú falusi emberek élete. Ez a környezet áll szemben a bibliai képekkel, szimbólumokkal, aminek összhatásaként joggal állapíthatták meg róla, hogy nem az átváltozás, a feltámadás, hanem a kereszt, a megválaszolatlan ima és a sivár földi vándorlás költője. És mindez az ősi walesi bárdköltészet hangján, az újszövetségi tanítások mintájára tömör példázatok formájában, szikár, többnyire rímtelen lírai nyelven szólal meg. Persze nem véletlenül, hiszen, eretnek módon, legalábbis költőként, az Újszövetséget is költészetnek, magát Krisztust költőnek, feltámadását pedig metaforának tekintette.

A hosszú életpálya későbbi szakaszaiban munkásságának homlokterébe az elgépiesedett világ torzító hatásai kerülnek, ahol az ember a lélek parancsa helyett a fogyasztás csábítását követi, ahol egyre többet kíván magának a földi javakból, és ahol a szórakoztatóiparnak engedve hagyja elterelni figyelmét a lét legfőbb kérdéseitől, amelyekre igazán oda kellene figyelnie. Ekkor válik verseinek központi motívumává a Gép és annak minden pusztító következménye. Ez a felfogás már papi pályáján, nagy hatású prédikációiban is megnyilvánult, amikor állhatatosan a hűtőszekrényt, a mosógépet és a jóléti társadalom más kacatjait, rekvizitumait ostorozta, és hallani vélte „a jólét fényében az éhező szív, a nyughatatlan szellem morajlását”. Saját háztartásában hangossága miatt még a porszívót sem tűrte meg. Szerencsére a rohamléptekkel fejlődő technika szupercsendes gépeivel ma már e téren is ki tudja elégíteni az egydimenziós ember minden igényét…

Természetesen erről a gazdag életműről néhány versből álló válogatás még csak megközelítőleg sem nyújthat átfogó képet. Thomas magyarországi elhallgatottságára gondolva azonban ez az ízelítő is alkalmas lehet arra, hogy ismételten ráirányítsa a figyelmet a költőre, a lelkipásztorra, ha úgy tetszik, „a lélek mérnöké”-re, aki éppolyan kérlelhetetlen szigorral szól verseiben, mint amilyen haragvó szemrehányással tekint a világra a róla készült szinte valamennyi fényképen.

 

Hívás

A telefon a jó s a rossz
tudásának fáján terem.
Isten kivételével
bárkit felhívhatunk vele.

Őt hívni, azt jelenti,
hogy messze van,
nullát tárcsázni annyi,
hogy Isten nincs jelen.

Oly sokszor vettem már fel
a kagylót és figyeltem
a búgó technikát,
kísértésbe esve,

hogy megpróbálom azt a számot,
mely kapcsolná e komfort
legtávolabbi pontján
az isteni hangot.


Molekulák és atomok ura

Molekulák és atomok ura,
ura vagy-e a géneknek is?

Egy ős összekeverte spermáit
a petével, s új élet lett belőle.

Tévedtek volna, akik midőn
mennydörgött, úgy hitték, te haragszol?

Mi más az égbolton vonagló villám,
ha nem eltorzult arcvonásaid?

Láttam csemegézni a szajkót,
hamis hangok énekesét

a pacsirta fészkéből,
s te nyugodtan ragyogtál, mint a nap.

Baktériumok martalékai vagyunk.
Láttam Chattertonokat és Keatseket

obszcén poggyászaik hordárjaként.
Mi más tesz istenné, ha nem a szabadság,

amit adtál nekünk, hogy dacunk ellenére
sírt sóvárgó torokkal üvöltsünk feléd,

vagy oly megfontoltan némuljunk el,
mintha egy áment mondanánk.


Mintha

Mintha nem volna idő,
mely úgy enyészik el,
mint a jelen. Mintha a Szíriusz
nem fényévekre volna és az univerzum
nem végtelen korú. Mintha
nem volna elég mező a földön,
ezer olyannak, mint ő,
és ugyanannyi kebelnek,
fehérebb, mint az enyém,
ahová fejét tehetné.
Szeress, mondta, úgy nyújtva két kezét,
mint a koldus,
hogy beleejtsem gyermekem,
egy újabb lényt, aki
felnő a szüntelen forgó világban,
hogy megértse, mi a távolság.


Hajnali szerenád

Felébredtem. Harmat hullt
és dalolt az idő hangja:
Megérkeztél.
Késő már kezdeni.

Odamentem az ablak
panorámájához, hol láthatatlan
nevetésével ott hevert
a lendkerék- és dugattyúidő,

akár a lézer. Nem!
Kiáltottam. Nem! Fordultam el
a számítógépes sötétbe,
de ott is rám talált,

lehengerítve hasáról
a kőkort, megmutatta
azt a helyet, ahol a költészet feküdt,
szilikon angyalok között.

 

Hölgy

Ha kérdezed,
Neve nincs,
Csak a szeme mondja:
A víz hideg.

Hároméves,
És csókot ad,
Csak ajka mondja:
Az alma savanyú.


Halak

Ki mondta, hogy a pisztráng
Nagypénteken a férfinak
És csinos asszonyának
Lakomája legyen?

Én mondtam, szólt az Úr,
Én formáltam a rózsát
Finom húsába
És a fogait harapásra.


Walesi idegenvezetés

Látványosság alig van erre.
Nincs pusztaság, csak puszta gondolat,
Amit az ész eróziója formált,
Kanyon sincs, melyre mint az árnyék
Őshüllők szárnyai borulnak.
A hegyek persze szépek,
Tisztes szakállú, vén vizekkel
És barlangok ragyáival.
Egyikben Artúr hálóterme van,
Lovagjaival felragyognak
Múltunknak látszó ércrögökben,
De szégyenük most ágyban tartja őket.

A szerző fordításai