Rokka, zsombor, lábaspajta – a vashosszúfalui tájházban jártam, ahol nemcsak „látványosságot” kaptam, hanem érvényes, működő, kortárs filozófiáját is az értéktartó vidéki életnek.

Az emberben mélyen kísért egy sejtelmes vágy, hogy élete legfontosabb eseményét újraélje, újra eljátssza, mint egy színdarabját a lét színházának. Raymond Roussel ikonikus regényében, a Locus Solusban ezzel a gondolattal játszik el.

A Balaton irtózik attól, ha át akarjuk formálni, ha nem óhajtjuk tudomásul venni az ő természetét. Talpra kellene állítanunk a világot, amit mi magunk állítottunk fejtetőre. Hol véletlenül, hol tudatosan. Mert úgy gondoltuk, hogy mi az urai vagyunk ennek a világnak.

A természet pazar bőkezűsége és a tájat formáló szorgos emberi igyekezet különleges szépségekkel ajándékozza meg a Balaton-vidék vándorait. Itt tényleg minden kő, minden útszéli kereszt mesél, szépet, s komorabbat, ahogy a magyar sors megadja.

„A szerelemnek múlnia kell” – idézi kesernyésen Zorán nótáját a Balaton szerelmese az egykorvolt ifjúság szépségeire emlékezve, melyeknek helyét gondtalanul szemetelő-piknikező turisták, bicsnek, plázsnak, portnak csúfolt strandok vették át.

A XX. század elején számos újsághír, leírás szólt viharba keveredett hajósokról, vitorlásokról, a balatoni viharjelző rendszer bevezetése azonban 1934-ig váratott magára. A két háború közti időszak hozta meg az áttörést: Trianont követően, az Adria elvesztésével a tó szerepe felértékelődött.

Vajon létezik-e Antoni Gaudí Barcelonáján kívül város, ahol egy építész markánsan meghatározta a hely arculatát? Igen. Vicenza karakterét Andrea Palladio XVI. századi remekei adják, s gondolhatunk Victor Horta brüsszeli jelenlétére.

A Civitas Invicta megtisztelő címet 2011-ben adományozta az Országgyűlés Szigetvárnak. A Leghősiesebb város – legalábbis a köztudat nagyvonalú fordítása szerint. Valójában a Legyőzhetetlen város. Ám ez történelmileg nem egészen állja meg a helyét.

Több mint nyolcvan esztendeje élem életemet – részben vagy egészben – zsennyei szülőházamban, amit nagyanyám hadiözvegyként épített közel száz éve, élvezem a fél méter vastag vert falak „légkondicionálását” télen, nyáron, élem történeti és privát időmet.

Az állam szerepe elengedhetetlen és megkerülhetetlen a műemlékvédelemben, de szükség van magánkezdeményezésekre, civil szervezetekre is. 1985-ben alakult meg az azóta nagyra nőtt Deutsche Stiftung Denkmalschutz (DSD), a Német Műemlékvédelmi Alapítvány.

Elhanyagolt kert, hámló vakolatú, berendezésétől megfosztott épület – ezt látta nagykárolyi Károlyi László gróf, amikor ötven év után átlépte gyermekévei otthonának kapuját. Álma az volt, hogy a kastély és a park újra olyan lesz, ahogyan az emlékezetében élt.

Emblematikus, védett műemlékünk a zsámbéki premontrei romtemplom, újjáépítése időről időre fölmerül. Idén áprilisban a település önkormányzata kiírta a Zsámbéki Öregtemplom és környezetének megújítására, azaz rekonstrukciójára szánt pályázatot.

Az állampolgárok többsége tisztában van vele, hogy az éghajlatváltozás a jövőjüket fenyegeti, de a megoldást másoktól várják. A politikát választási szempontok, a multinacionális tőkét a profit mozgatja, s nem érdekeltek a globális környezeti előírások betartásában.

1961 szeptemberében költöztünk – édesanyánk és a négy testvér – a Várhegy oldalába, a Toldy Ferenc utcába. A ház egyforma távolságra állt a Batthyány tértől és a Széll Kálmán (akkor Moszkva) tértől, a Kaleftől, egy kör mentén templomok vették körül.

A nádasdladányi Nádasdy-kastély építtetőjének dédunokája, a család férfiágon utolsó leszármazottja, amikor az 1980-as évek legvégén megtudta, hogy a kastélyt, amelytől az államosításkor fosztották meg a családot, az állam eladná, felkerekedett Kanadából.

Az emeritus tihanyi perjel kamaszkora vízi csatáit, horgászemlékeit idézi fel, a leírhatatlan balatoni csodák iránti modern kori érzéketlenséget és a tó különös gyarmatosítását fájlalva kívánja, hogy a Balaton ne váljon árucikké.

Bánrévénél hajtsunk el Gömörmihályfáig, be a szépséges gömöri dombok közé, a Kálosa-patak által mosott völgybe, hogy tiszteletünket tehessük Bodon Ábrahám uram sírjánál. Aki még országgyűlési ifjúként lett Kossuth barátja, egész életében híven szolgálta hazáját.

El a kezekkel várromjainktól! – radikális a megfogalmazás, mégis szívesen írnám így. S hogy miért tartom határozottan jobb megoldásnak középkori romok kisebb kiegészítéseit a manapság divatos teljes műemléki rekonstrukcióknál, arról szólok az alábbiakban. 

Látvány(os) égetés helyszíne volt a magyarszombatfai pajta melletti rét, ahol Albert Attila fazekas, polgármester és barátai hetek óta készültek arra, hogy a XXII. Fazekas Napok keretében megmutassák az érdeklődőknek, mi történik a kemencében.

Gyönyörűen sütött a nap, a színtiszta kék égboltra még a játékos bárányfelhők sem merészkedtek. Ilyenkor történnek különös dolgok. Előtör az előzmény nélküli mélyből egy gondolat, amely azután kimondható testet ölt: Meg kellene nézni a gercsei templomot!

A Vértes vonulatának ölelésében, erdőktől körülvéve bújik meg Majkpuszta, a magyarországi kamalduli rend egykori otthona. A konventépület, a tizenhét cellaház és a templomtorony nemcsak a falak mögé húzódó, néma szerzetesek históriájáról mesél.

Sokféle útja-módja van, hogy egy település számontartsa identitását, múltját, gyökereit. Sokféle, de az egyik legkézzelfoghatóbb a műemléki topográfiai adatgyűjtés: a helység épített örökségének, a házakba, kövekbe írt történelemnek a megismerése.

Természetkárosítás – élőhelyvédelem – vadvédelem címmel műhelykonferencián vitatták meg a hazai vad-, faj- és élőhelyvédelem helyzetét, a természet iránti felelősségünket, a természet elleni bűncselekményekkel kapcsolatos tapasztalatokat a témát kutató szakemberek.