Dahlem-Dorf megállónál kiszállva a földalattiból gazdasági épületekkel és mezőkkel körülvett XVI. századi kastély fogad. Az együttes az egykori porosz állami uradalom múzeumként megőrzött része, a terület másik felét a XIX. és a XX. század fordulója körül felparcellázták, hogy magas rangú tisztviselők, egyetemi tanárok, jómódú polgárok villák építése iránti egyre növekvő igényét kielégítsék. A nagyvonalú villanegyed hamarosan, még az első világháború kitörése előtt fölépült, eredetileg Walter Kyllmann, majd 1907-től Hermann Jansen tervei szerint. Utóbbi íves utcákkal, kisebb zöldterületek beiktatásával erőteljesen módosította elődje kissé sematikusra sikerült terveit.

Az elgondolások szerint tudományos intézmények települtek volna ide, ám ezt az első világháború jórészt megakadályozta.

Szerencsére a telkek megmaradtak, és Jansen tervei alapján néhány épület megszületett, ám csak a Berlin megosztásával végződött második világháború után költözött ide a Freie Universität, a Kelet-Berlinben „maradt” Humboldt-Universität kommunista befolyás alá kerülése után Nyugatra menekült kutatók és hallgatók kezdeményezésére alapított egyetem.

Hermann Jansen volt az 1910-ben kiírt és nagy nemzetközi visszhangot is keltett Nagy-Berlin-tervpályázat egyik nyertese (Magyarországon a várospolitikus, egy időben külügyminiszter Harrer Ferenc kísérte figyelemmel, és memoárjaiban írt is róla).

Ám a hajdani uradalom szomszédságában álló kis falusi templom nem tudott eleget tenni az új, elsősorban evangélikus lakosság igényeinek. Templom-
tervezésre született ugyan építészeti pályázat 1914-ben, de kitört az első világháború, s építkezésről szó sem lehetett.

A weimari Németország átmeneti stabilizációja alatt, 1928 novemberében új tervpályázatot írtak ki templom, parókia, valamint orgonista és templomgondnok szolgálati lakására, s gyülekezeti teremre.

Az 1929 márciusában született döntés szerint a nyertes Jürgen Bachmann építész lett, ő irányította az építkezést is. Az elkövetkező világgazdasági válság azonban rögtön éreztette a hatását: a szolgálati lakásokat törölni kellett a programból. Szép gesztussal az építtető egyházközség lemondott a bokrétaünnepről, tervezett költségeit 1930 karácsonyán szétosztották az építőmunkások között.
A templomot 1932-ben szentelték fel.

A templomtorony ötven méter magasan tör az ég felé

 

A főhomlokzat jobb oldalára került a modern építészet iránti gesztus jegyében a templom toronysisak nélküli tornya. A hagyományos megoldást idéző magas nyeregtető a fedett előcsarnokot kialakító és a bejáratot is jelző pillérsor fölött monumentális oromfal kialakítását tette lehetővé. Az oromfal egyetlen dísze a karját áldásra táró Krisztus-szobor, Ludwig Isenbeck alkotása.

Jürgen Bachmann északnémet származású volt, ezért föltehetőleg nem véletlen, hogy a homlokzatra vörösbarnától sárgáig terjedő árnyalatokat, alapszínében világosvörös klinkertéglát választott, harmonizálva a környező villák építészeti megoldásaival.

Így jellemezte az építész a belső tér kialakítását: „A tér falai világosak, a födém sötét. Az oltárfalat nagy betűszőnyeg (a hitvallás) díszíti. Mindössze a padok faanyaga és az orgonakarzat színezett. A takarékos kivitelezés lehetővé tette, hogy az ablakok színes ólomüvegből készüljenek, viszonylag olcsó előállításuk ellenére az újszerű osztás és a színezés rendkívüli gazdagságát mutatják.” Az eredeti üvegablakok a második világháború idején megsemmisültek, helyükre 1961-ben új, de hasonló szellemben készült ablakok kerültek. Az említett betűszőnyeg előtt tíz méter magas kereszt áll, az egységes térhatás érdekében az építész minden más elemtől – még a keresztelőmedencétől is – eltekintett.

Martin Niemöller (1892–1984), a különleges, már-már kalandos életű evangélikus teológus lett az új templom lelkésze. Ifjúkorában semmi sem mutatott arra, hogy lelkészi pályára készülne, érettségi után a haditengerészethez lépett be, 1916-tól tengeralattjárókon szolgált tisztként, majd parancsnokként, s első osztályú vaskereszttel tüntették ki. Ám 1919-ben elhagyta a katonai pályát, mert nem értett egyet a demokratikus átalakulással, valójában egész további életében, a második világháború után is feszült viszonya volt a demokráciával. Ráadásul különféle szélsőjobboldali, antiszemita szervezkedésekben vett részt, s bár 1933-ban üdvözölte Hitler hatalomátvételét, később egyre inkább elítélte a nácik zsidóellenes intézkedéseit, és a nemzetiszocializmussal szemben álló Hitvalló Egyházhoz csatlakozott. Álláspontját nem politikai vagy emberi jogi érvekkel indokolta, hanem azzal, hogy az evangélikus egyháznak a nácikkal szimpatizáló része elhagyta az ágostai hitvallás elvi alapját. Amikor 1937-ben a hatalom megelégelte az ellene sikeresen agitáló lelkész tevékenységét, koncentrációs táborba hurcolták. Mindez Niemöllert nem akadályozta meg abban, hogy 1939-ben Hitlerhez intézett személyes levélben kérje, hogy ismét tengeralattjárón szolgálhasson. Kívánsága nem talált pozitív fogadtatásra, a fogságból csak a háború végén szabadult, akkor viszont a kommunisták által támogatott „békemozgalomban” vett részt. A nácikkal szembeni ellenállásban szerzett érdemeiért az evangélikus egyház tisztelettel őrzi Martin Niemöller emlékét.

Már az építés idején Johannes Biehle fizikus, akusztikus és orgonaépítő professzor foglalkozott a templom különleges akusztikájával: először kételyei voltak, vajon alkalmassá lehet-e tenni a huszonkét méter belmagasságú teret az egyházi, liturgikus zene bemutatására.

Az eredmény Johannes Biehle aggályaival szemben az építészt igazolta, ugyanis a réselt fa zsaluzatú tetőszerkezet és a tető külső és belső héjazata közötti óriási üres tér a mély frekvenciákat csaknem teljesen elnyeli, és a hang terjedéséhez fontos középső frekvenciákat támogatja.

A háború után a viszonylag gyorsan helyreállított templomban – mivel a városban szinte valamennyi koncertterem romos volt – Wilhelm Furtwängler adott jótékonysági koncertet a Berlini Filharmonikusokkal. Akkor vált nyilvánvalóvá, az épület nagyszerű akusztikája alkalmassá teszi a teret komoly koncertekre. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben Herbert von Karajan számos lemezfölvételét vezényelte itt a Berlini Filharmonikusokkal. Bár hiteles forrás nem bizonyítja, a berlini városi legenda szerint Karajan „az én katedrálisom” kifejezéssel emlegette a templomot. De vezényelt itt Claudio Abbado és Simon Rattle is. Az idei nagypénteken a Krisztus halála órájának szenvedését felidéző, egyházi zenével kísért igehirdetés volt Szent Márk evangéliumából. Fölcsendült Bach, Dietrich Buxtehude, Johann Hermann Schein, Heinrich Kaminski, Johann Kuhnau muzsikája is „Karajan katedrálisában”.

Nyitókép: A dahlemi evangélikus templom oromfalát a karját áldásra táró Krisztus-szobor díszíti