Nem tudom pontosan mikor, talán már a vulkanizálás felfedezése után szinte azonnal készítettek a kaucsukból gumicsizmát is, mert nincs is cefetebb érzés, mint egy víztől cuppogó lábbeliben jönni-menni. Nem mintha a régi gasztonyiak esőben, harmatban felhúzták volna féltett cipőjüket, bőrcsizmájukat. Inkább
kora tavasztól késő őszig mezítláb jártak,
így aztán olyan bőrkeményedés alakult ki a talpukon, ami elbírt a tarlóval, de a kisebb-nagyobb tüskékkel is. Csak a hideg késztette a lábbelik elővételére a régi korok falusi emberét.
Szegény édesanyám sokszor elmesélte, hogy gyerekkorukban ősszel, a hóharmatok idején is ki kellett még hajtani a teheneket a legelőre. Persze csak akkor, amikor már a bágyadt október végi napsütés elolvasztotta a deret. De a fű még vizes és irgalmatlanul hideg volt, ezért aztán minden undort félretéve, szépen beleálltak a friss, gőzölgő tehénlepénybe. Ami aztán némileg meg is melegítette az elgémberedett lábacskákat. Bizony, így ment ez akkoriban, a cipő nagy érték volt még a tehetősebbeknél is.
Elterjedtek a falvakban (Fortepan, adományozó: Urbán Tamás)
Kímélni kellett tehát a lábbelit; ahogy a gyerek kinőtte, már adták is tovább, s ha már otthon nem kellett, a rokonságban lett gazdája. Anyám arról is mesélt, hogy hollandi mintára, fából faragott cipők is voltak, de hát ezekben is tudtak fázni azok a régi, mára porrá lett lábak. A modern időkkel aztán eljött a gumicsizmák kora. Már a két világháború között elterjedtek a falvakban, hogy aztán a kommunisták hatalomátvétele után, az épülgető, majd a már „létező szocializmusban” hallatlan diadalmenetben meghódítsák az egész országot. Gumicsizmában jártak a proletárok, a téeszparasztok, sőt, nemsokára megszülettek a városi viseletre szánt, könnyebb, szebb vonalú darabok is.
Amikor alsós voltam, már gyermekméretben is készültek ilyen lábbelik, és bizony nagy hasznukat is vettük a legelőn, egy-egy zápor után, vagy éppen kora reggel, a harmatos fűben. Mert nyaranta, különösen a nagy kánikulák idején érdemes volt már reggel hatkor, fél hétkor elindulni a két tehénkével a legelőre. Hogy azok tízre megtölthessék a bendőjüket, mert utána már csak a fák alatt, ligetekben tanyázva lehetett kibírni a forróságot. De a böglyök, vagy ahogyan felénk mondták, a dongók miatt a „hűsön” sem, mert ezek az erőszakos vérszívók ott is csapatostul támadtak szegény teheneinkre.
Már gyerekméretben is készültek (Fortepan, adományozó: Kereki Sándor)
Ilyenkor aztán jobb volt, ha hazafelé indultunk, az istállóban mégsem volt olyan meleg. És hát ott lakott mindig két pár fecske is, ezek pedig egy szezon alatt két fészekalját, tucatnyi fiókát is felneveltek akkoriban, sorra elkapkodva az istállóba bemerészkedő vérszívókat.
Kellett bizony az a gumicsizma, amely akkoriban szigorúan csak fekete színben készülhetett. Szükségünk volt aztán rá az esős, árvizes nyarakon is, amikor a falu alacsonyabban fekvő részét, a Gyöpszert rendre elöntötte a Vörös-patak. Ilyenkor nem is lehetett a legelőt megközelíteni, ezért maradt bőven időnk a bandázásra, játékra. Egyik nyáron például
hajókat gyártottunk fából, tejeszacskókból készített vitorlákkal,
ezek aztán a feltámadó szélben szépen hasították is a vizet, csak hát vagy túl messzire mentek, és elragadta őket az ár, vagy egy nagyobb széllökés hatására felborultak rendre.
De mindenképp elvesztek így számunkra, ezért aztán azt találtuk ki, hogy a mogyoróvesszőből készült pecákról a horgot, úszót leszedve, a damilt rákötöttük a hajónkra, ami így csak addig száguldozhatott, míg az áttetsző póráz engedte. A következő lépés, ahogyan a technika történetében is, a motoros hajók összerakása volt. Mindenekelőtt kellett ehhez egy apró villanymotor, amit játékautókból szereltünk ki.
A gumicsizmák meghódították az országot (Fortepan, adományozó: Gábor Viktor)
Ilyen villanyos autóm, traktorom ugyan sosem volt, de komoly csereértéket képviseltek akkoriban az általam készített pecák, így hát lett villanymotorom nekem is. Amit egy akkoriban a zseblámpákhoz használatos Perion laposelem kiválóan meg is hajtott, így ezt a forgómozgást már csak valahogy le kellett juttatni a víz színe alá. A propellert egy alumíniumlemezből reszeltem ki hosszas munkával, majd hajtogattam formára „kombinált fogóval”.
A motortól az áttétet kifogyott golyóstollbetétekkel és a csúzli készítésénél is használt szelepgumival oldottam meg.
És a hajó már hasította is a vizet. Hogy aztán nagy igyekezetében világgá ne menjen, itt is alkalmaztuk a vitorlásoknál már bevált, pecás-damilos módszert. Természetesen versenyre is keltek egymással hajóink, mert a versengés nagyon is jellemző volt akkoriban a gyerekekre. Egyetlen, de annál nagyobb gondom akadt csak azon a nyáron: éppen kinőttem a gumicsizmámat, és a családban nem volt nagyobb gyerek, akiét megörökölhettem volna. Így aztán vágyakozva néztem, ahogy a többiek beleállnak a szétterülő víz szélébe, esténként pedig szabályosan könyörögtem édesapámnak, hogy hozzon egy csizmát nekem Körmendről. Mert akkoriban abbahagyta már a szentgotthárdi vagonrakást, ott dolgozott „mélyépítő” segédmunkásként 1973-tól a gyógyszergyár építésén.
A vágyott gumicsizma aztán nagy nehezen megérkezett, csak addigra lefolytak mindazok a vizek, amin útnak lehetett volna indítani a hajókat. Nagy volt a csalódás, de amikor az új, majdnem térdig érő szárú gumicsizmámban megjelentem a legelőn, a többiek elismerő pillantásait látva, volt azért némi öröm is a dologban. Ettől kezdve a legmagasabb fű, a mély vizesárok sem állta utamat, mikor reggelente a többiekkel együtt a legelőn található gombák után jártam.
Nyitókép: Fortepan, adományozó: Péterffy István
