Gasztonyban telente, hideg, tiszta és szeles időben már a falu határából is látszanak a havas, magas hegyek. Nem véletlenül álltak meg errefelé a pusztához szokott honfoglaló őseink, mert nem kell száz kilométert menni még nyugati irányba, hogy igazi Alpokba ütközzön az ember. Ehhez a száz kilométerhez azt is tudni kell, hogy Trianonban az ország eme fertályáról is leharaptak egy jókora darabot. Ausztriát akarták kárpótolni a mostani Burgenlanddal, mert a „békekonferencia” a javarészt német anyanyelvű Dél-Tirolt a győztesek között végző olaszoknak juttatta. Akik e gyarapodás ígérete miatt hagyták ott, majd támadták hasba korábbi szövetségesüket, Ausztria-Magyarországot.
No, de hagyjuk is a történelmet, azt meg lehet tanulni a könyvekből, és mostanság még az iskolában is. A kosárfonást is itt-ott oktatják, de felénk ez apáról fiúra (de akár lányra is) szálló tudás volt. Apám például a Rába menti ártéri legelőn tanulta meg minden csínját és bínját. Az is igaz, hogy ott nem nagyon találkozhatott az én Ignác nevű nagyapámmal, akinek az esztendő nagyobbik részében fontosabb elfoglaltságai voltak a huszonnégy holdas birtokon, mint a tehenek legeltetése vagy a Rába partjának járása.
Apám, ahogy mesélte, azoktól az öregektől leste el a kosárkötés lépéseit, akik már nem voltak másra alkalmasak, mint hogy reggel a tehenek után kibaktassanak a falutól jó kilométerre, a folyó árterében lévő legelőre, és ott ücsörögjék végig az egész napot. Az a tíz-tizenkét óra, amit el kellett tölteniük a legeltetési szezonban a folyóparti ligetes réten, nem sok igazi elfoglaltságot tartogatott, köztük a kosárkötés volt az egyik hasznosabb. Amihez az elengedhetetlen hozzávaló ott volt helyben, ott nőttek, fejlődtek évről évre azok a fűzfavesszők, amelyekből akkoriban a falu kosarai készültek. Szokás volt az is, hogy a régiek egy-egy fűzfavesszőt ledugtak a hátsó kert vizenyősebb részére, ami aztán megeredt, és később rendre úgy alakították a koronáját, hogy minden évben egy-egy kosárnyi vesszőt hajtson.
Az ilyen, a kosárkötéshez használható vesszők manapság is ott árválkodnak az ártéri erdők, ligetek szélén, aztán idővel szépen meghíznak, nem vágja már le ezeket éles, kaszakővel fent Belencsák vagy éppen Balla bicskával már senki. Talán még ama fiatalember sem, akit a bevezetőben emlegettem, pedig ő aztán sok olyan dologgal foglalkozik, ami feledésbe merült, vagy éppen mostanság tűnik el a falvakból örökre. Egyszer például feltört egy régóta nem használt földdarabot, aztán kézzel elszórta rajta a búzát, és így akkor már az aratást is „hand made” intézték a társaival. Bizony, a világhálón és különféle, múltba tekintő összejöveteleken megismert emberek közül sokan eljöttek az aratásra. És voltak, akik kaszáltak, és olyanok is, akik a markot szedték, a kepéket rendezték.
Maradt még jó néhány, Gábor is kap egyet (fotó: Pálffy Lajos)
Azt is hallottam, hogy a nem éppen nagyüzemi termésátlagot produkáló aratás után a cséplést is kézzel végezték el. Mert cséphadarót nem is olyan bonyolult dolog fabrikálni. Két tartósabb, nagyobb súlyú farúd kell hozzá és erősebb bőrök a két tag összekapcsolásához. Ha lennének még állatok a faluban, talán kipróbálták volna a „nyomtatást”, a gabonaszemek tehenekkel,
lovakkal való kitapostatását is, amely ősi módszert errefelé még a két háború között is elvétve alkalmaztak.
Csak hát erre alkalmas lovak már a gyerekkoromban, a hetvenes években sem nagyon voltak, aztán jó húsz évre rá a fuvarozásra használható tehenek is jórészt eltűntek a gasztonyi portákról.
Fiatal barátom tehát, aki még egy jurtát is épített a kertem végébe, a kosárkötéssel is megpróbálkozott. Hogy mennyire segítséggel vagy autodidakta módon, azt nem nagyon tudom. Talán a még élő anyai nagyapja mutatott neki egy-két fogást, vagy valami őrségi, göcseji táborban, összejövetelen leste el az alapokat. Mindenesetre villanybiciklijének csomagtartójára kötött már egy négyszögletes „bevásárlókosarat” fűzfavesszőből. A múltkor meg azt is láttam, hogy megváltoztatta a Facebook-profilját, a fotón olyan kontyos copfba szedett hajjal, hátán valami ugyancsak fűzvesszőből kötött puttonnyal éppen egy szemrevaló lányt tanít erre a hajdanvolt praktikus, fontos tudományra.
Szakmai fogások: a kosár fenekének megalkotása (vorosfuz.hu, Végh Sándor Ferenc kosárfonó művész engedélyével)
Apám minden bizonnyal megmosolyogná ezeket a produktumokat, de mivel annak idején engem is meg akart tanítani a kosárkötésre, biztos vagyok benne, hogy Gábornak is szívesen átadná a tudását. A vesszők levágására tartott legjobb időszaktól kezdve ezek tárolásán át olyan szakmai fogásokig, mint például a kosár fenekének vagy fülének megalkotása.
Utóbbihoz egy erőteljesebb, hosszabb vesszőt használt, amelynek vastagabbik végét hegyesre faragta, és jó mélyen belenyomta a már majdnem kész kosár peremébe. Ezt a vesszőt azután a tetejénél jó erősen megmarkolva,
alul megpörgette a kosarat, ami a súlyánál fogva „megsodorta” a fülhöz szánt vesszőt.
Ez aztán így szépen igazodott is az ugyancsak a kosár erősre, strapabíróra kötött peremébe beleszúrt „fül alapba”, a fül formáját, méretét megadó, félkörívesre hajlított, két végén ugyancsak kihegyezett vessződarabra.
Százszor is láttam, ahogy téli estéken a sparhelttel fűtött, meleg konyhában ezt a mozdulatsort megcsinálta. Aztán a fülek elkészültével, a jól elvégzett munka örömét lehetett látni az arcán. Fogta hát a kosarat, felvitte a padlásra száradni a társai közé. Most is van még ott belőlük jó néhány, majd Gábor is kap egyet. Ellesheti róla a régi emberek igényességét és technikáját.
Nyitókép: vorosfuz.hu
