Tima Zoltán építész, mellette a Market vállalkozó-építtető, beszélt az előzményekről. A korábbi tulajdonos nem tudta gazdaságosan működtetni eredeti funkciójában a megöregedett épületet. Fel kellett volna újítani, hogy az új, a mai igényeknek megfeleljen, csakhogy a ház szerkezete, a betonstruktúra, az alacsony belmagasság ennek ellenállt. Ezért, talán menekülve a feladat elől, eladta. Az új tulajdonos az építésszel most itt áll egy teljesen új koncepcióval.

Az épületet le kell bontani, majd ugyanezzel a kubatúrával, az eredetivel azonos jelleggel, egy szinttel kevesebbel, luxuslakásokkal újjáépíteni, vázolja az építész az új programot.

Ez bizony kemény állítás így vitaindítónak, azonnal kezdtek is sisteregni a hozzászólások.

Miért kell lebontani az épületet? Miért nem lehet összenyitni az egységeket, kétszintes lakásokat tervezni? Ezt máshol meg tudták oldani. Mindig csodáltam, hogy tanult építésztársaim a bennük lévő ellenérzés hatására hirtelen tízperces zseniális gondolatokkal jönnek elő. Ezeket az építész röviden megválaszolta: a béklyó a belmagasság és a betonszerkezet.

Szrogh György körszállója a XX. század második felének kiemelkedő építészeti alkotása volt
Képforrás: Wikimédia Commons

 
Hol van a közvélemény? Miért nem írtak ki pályázatot? A közvélemény most konkrétan itt ül és áll. A pályázat kiírása közberuházásoknál természetes követelmény, magánberuházónál meg a beruházó szíve joga, döntése. És ha korábban a tervezővel voltak a szakma által is elismert sikerei, akkor neki ez a biztos választás.

Ha volna intézményesített műemlékvédelem, akkor ezt megtiltaná. Ha volna, akkor igencsak bajban lenne, mert a fő direktíva, az anyagában való megtartás itt erősen botladozna. A burkolatok, nyílászárók cseréje mellett még a struktúra is?

Azt hiszem, az értékek védelmét itt más síkon kell keresni, mert ahogy Szabó Levente mondotta: „A dogmák ereje elillanni látszik.”

Frank Lloyd Wright Vízesés-házát is le akarták bontani, de ott nem engedték. Annál az ikonikus épületnél a szerkezettel volt probléma. A ház csúszni, süllyedni kezdett. Különleges módszerrel stabilizálták, a funkció, a használat pedig maradt az eredeti. A Budapest Szállónál fordított a helyzet. Itt a használattal van a probléma, a szerkezet meg olyan erős, hogy alig lehet szétverni.

Ez a ház eddig a polgároké volt, most a gazdagoké lesz. Hogyan is? A Kádár-idők zenitjén Szrogh György zseniálisan tervezte meg a hokedliről magasra látás épületét. A harminc méter átmérőjű, hatvanöt méter magas hengert, kétszáznyolcvan szobával. Először nagy presztízs volt. A korszak elitje, az akkori gazdagok meg a fontos emberek találtak itt szállást, Kadhafi, Roger Moore, Tony Curtis és Willy Brandt is. A presszó maga volt a csoda, Coca-Cola és izlandi kaviár. Itt még maga Kádár János is ivott egy feketét a megnyitás után. És a nagy szórakoztatók: Hofi Géza, Koós János és a már akkor is daloló Korda György. Aztán kopott a rendszer meg a szálloda is, majd megváltozott a rendszer, a szálloda is. Diákszálló lett benne, munkásszálló, végül az utolsó időkben röpke órás találkozók helye lett, a polgári élet nem túl jeles szegmenseként.

Különleges belső terek jellemezték a házat
Képaláírás: Wikimédia Commons

 
Így el is érkeztünk a jelenhez és a beszélgetés végéhez, amelyet Nagy Csaba azzal zárt, hogy igen hasznos volt. Hát, ha az is haszon, hogy valamiről kiderül, hogy teljesen haszontalan, akkor igen. A társaság elment, a gondolat megmaradt. A fájó gondolat, hogy már megint a pénz diktál. De az Andrássy utat is a pénz építette föl. Itt meg még reménykedhetünk, hogy az eredmény sokkal jobb lesz, mint a Zalaváry Lajos Hyatt Szállójára húzott trendi maszk és a tetejére biggyesztett üvegsipka.

Elkezdődött a bontás, amelytől igen tartottam. Hogyan lehet ilyen hatalmas épületet helyi környezeti katasztrófa nélkül elbontani? Itt ülök az egykorvolt épület maradványával szemben a kis sörözőben. Talán húsz évvel ezelőtt lehettem itt először, nagy társaság volt és nagy élet. Kártyázás, vitatkozós baráti beszélgetések. Múltak az évek, többen már a fönti kocsmában fröccsözhetnek. Sokan elmaradoztak. A retrónál is retróbb kocsmát először kicsit, majd most nagyon felújították. Az idegenszerű eleganciából nézem, hogyan töpörödik az épület, hogyan bírhatják ezt a szomszédok. És azt látom, az épület köré kívülről háromszintes védő körpalástot építettek fel, kizárva nemcsak a közfigyelmet, de a por és a zaj nagy részét is. A különleges szerkezet meg ahogy halad a bontás, egyre lejjebb kúszik. Emlékezetünkben még ott van az épület, amelyet megszoktunk, de már csak félig látjuk. Aztán a védő körpalást leér az első emeletig, azt is elbontják, és neki lehet esni a maradéknak. Neki is estek. Iszonyatos bontógépmonstrumok harapdálják a még meglévő betonszerkezetet. Kezdünk hozzászokni a televízióban látott háborús képekhez, már szinte érzelem nélkül nézzük, de ha ezt látjuk,

itt a teljes valóságban, érezhetjük, milyen lehet egy igazi háborús pusztítás.

Aztán amikor teljesen eltűnik az épület, meg a por is elszáll, akkor előáll egy korábbi, eredeti állapot, amit akkoriban nagyon védelmeztek, mondván, a pasaréti építészeti nyugalomba ilyen erőszakos építmény nem rondíthat bele. Na, de ez a múlt, eltűnik az épület, talán az a legenda is, hogy naponta egyszer körbefordul, hogy lakói minden oldalról láthassák a gyönyörű kilátást. Itt, a fölturbózott régi kocsmában most halk fúziós jazz szól, búgó basszussal, kérek még egy korsót, ami már csak négy deci, hátha segít, mert nehéz a kérdés: Mi lesz itt, mi lehet itt? Legfőképpen minek kellene itt lenni? Mert a helyzet tragikus, bár a terv logikus. De az még kevés. Valami kis csoda kellene. Újjászületés. A régi gondolat új alakban való megjelenése, azaz reinkarnáció. Szrogh György építészeti szellemét kellene megmenteni ilyen különös módon. Ez persze elég kétséges, mármint a reinkarnáció, de higgyünk benne, hátha az építészet terén, itt, a Városmajor szélén megvalósul.

 

Nyitókép: Április végén, a bontás idején még így állt a körszálló maradványa, ma már csak hűlt helye
A szerző felvétele