Sztánán kaptam 1912 telén a M. kir. Pénz-
ügyminisztérium levelét, melyben a minisztérium kispesti Munkás- és Tisztviselőtelepének Építőbizottsága felkér: vegyek részt azon a szűkebb körű pályázatfélén, melynek tárgya: javaslat-
tétel (szóban, írásban, illetve rajzban)
a „Kispesti munkás-tisztviselőtelep” központi terének kialakítására.

A végzős építészek idei Diplomadíj pályázatára százöt színvonalas, érdekes alkotást nyújtottak be. Az egyik nyertesről, Tihanyi Dóra diplomamunkájáról, a kőkúti pálos kolostorrom és környezetének revitalizációjáról a zsűri tagjaként írhattam laudációt.

A Szépművészeti Múzeum impozáns Csontváry-kiállításon gondolataim a múltból egy régi emléket hoztak elő. Még a múlt században, 1980-ban, a Magyar Építőművészek Szövetsége Mesteriskolás pályázatot írt ki Csontváry Múzeum a Városligetben címmel.

Gyönyörűen sütött a nap, a színtiszta kék égboltra még a játékos bárányfelhők sem merészkedtek. Ilyenkor történnek különös dolgok. Előtör az előzmény nélküli mélyből egy gondolat, amely azután kimondható testet ölt: Meg kellene nézni a gercsei templomot!

Kicsit ábrándozva az időről, a háttérben Proust, már csak az irodalom miatt, aki elég sokat és hosszan bíbelődött ezzel a dologgal. Tisztelettudó távolságból egy kis történet. A Rákóczi út és a Gyulai Pál utca sarkán állt egykoron a Bástya Étterem és Söröző.

A szokásos helyen találkoztunk, a Nemzeti Múzeumnál, a Vencel tér felső végénél. Megyek föl a metróból, a Barátom gyönyörű verőfénnyel várt. Mintha csak a helyzetet magyarázná, hogy amit mondanak, az nem egészen úgy van, hogy túlságosan szépítgette magát.

Veszprém megyében a Balaton-felvidéken, a varázslatos Káli-medencében, Szentbékkállától nem messze áll a valamikori település, Töttöskál templomának romja. Az írásos emlékek 1296-ban említik először a falut, melyet akkortájt királyi udvarnokok laktak. 

Jó ideje üldögélt már az óbudai Fő tér padján. Krúdy Gyulának gondoltam, ahogy ott fröccsözött. Előtte kis asztalka, rajta bor és szóda. Bizonyosan Krúdy-fröccsöt ivott, kilenc rész bor, egy rész szóda. És nézelődött. A Zichy-kastélyt figyelte.

A veretes 1984-es esztendőben az Általános Épülettervező Vállalatnál formálgattuk az egyre kornyadozó szocializmus építészeti arculatát. Nem is akármilyen csapatban dolgozhattam az akkori, ma már legendásnak mondott Varga Levente-műteremben.

Talán utoljára. Ez villant belém, mikor autóval Pestről jövet, a Maros hídját elhagyva megpillantottam a Makó táblát. A töltés végén az ismert kép, a katolikus templom sötét, jobbra a reformátusok masszív fehér tornya, köztük, körülöttük a város.

Dzsó! – azaz Utassy József. Bensőséges versek a mesterről és barátról: Léka Géza költővel, íróval a szerkesztő költőtárs beszélgetett új verseskötetének megjelenése alkalmából.

Salinger nevezetes regényének, a Magasabbra a tetőt, ácsoknak a címe jutott önkéntelenül az eszembe, mikor az Országút 46. számában megláttam Rosdy Pál Egyetem, egyetem, tengertánc című írásának fotóillusztrációját. Elvarázsolt a kép.