Mint ahogy rendesen az ilyen dolgozatoknál, itt is a kronológia vezeti a kezdősorokat. A történelmi részhez nincs mit hozzátenni, bár manapság divat a történelmet is újraírni. Nézzük inkább a tényeket, diszkréten hátat fordítva Rilke sokat emlegetett mondásának, miszerint „a tényektől sosem tudhatjuk meg a valóságot”. A magyar történelem sajnos közhelyes mondata után – a törökök kiűzését követően az elnéptelenedett vidéken újraindulhatott az élet –, 1722-ben IV. Károly kiadta az első telepítési rendeletet, lecsapolták a mocsarakat. Mária Terézia nevéhez fűződik a második és talán leglényegesebb, legellenőrizettebb újratelepítés, melynek kereteit pontosan megszabta a Betelepítési Főutasítás mint birodalmi direktíva. Szabályosan kialakított falvak típusházakkal, az alföldi minta követésével.

Emlékszem, a hetvenes évek elején volt szerencsém a Műegyetem Építészmérnöki Karának grádicsain előrelépkedni, és az akkori Várostervezési Tanszék negyedéves kurzusán, semmi meglepetés, várost kellett tervezni, tizenötezres lakóvárost, húszezer fős ipari várost. Pár száz fős falu, olyan nem volt.

Csak közbevetésként, mindig ott motoszkál bennem, hogy szinte általános nézet, régen szépet építettek, ami mostanra csak pusztul. Műemlékes barátaimat építészként kérdeztem – tisztelve a régi épületeket –, vajon régen csak jót építettek? Sértésnek érezték a kérdést, de most hányasra értékelnénk, mondjuk műegyetemi magaslatokból a Betelepítési Főutasítás tervét, amely a beadandó makett nélkül egyetlen mondatban fogalmaz:

központi szabályos tér, az ezt határoló szalagtelkek szélessége tizenkét–tizenöt öl, hossza hetvenöt–száz öl?

Én a legjobb jegyet adnám.

Bácskossuthfalva házsora

 

Lépjünk tovább az időben. Trianon után „összefirkálták” a határokat, de a terület alapvető építészeti jellege nem változott egészen a hatvanas évekig. Talán eddig tartott ki a paraszti kultúra. Vagy ekkor erősödött fel a pusztulással együtt járó fejlődés. A házakat modernizálni kezdték, bővíteni, a homlokzatokat átépíteni. És jöttek a hatvanas évektől a kockaházak. Szilágyi Mária és Kerner Gábor dolgozata megengedően így fogalmaz: „Stílusukban, alapkoncepciójukban nem, de magasságukban mindenképpen illeszkedtek a már kialakult faluképhez.” Nem, de mégis, azaz sunyi módon. Amilyenek az akkori idők voltak. A kádári idők. Manapság divat ezzel is foglalkozni. Tanulmányok mutatják több száz utcai ház fotóján a tulajdonos vágyát a megkülönböztetésre, arra, hogy én ilyen vagyok. Tamáska Máténak van egy kiváló értekezése a Kádár-kockákról. Ő említi, hogy néhány kockaháznál még a hagyomány ereje ólakat és nyári konyhát is épített a ház mögé. De nem ez a lényeg. Az elveszett szakralitás.

Istvánfi Gyula tanáromtól hallottam a parasztház rejtett szakralitásáról. A hosszúház a kereszt vízszintes eleme. Középen van a bejárat, a kereszt alsó szára, a fölső rész pedig a fölhajlított kémény.

Ha kicsit megerőltetjük magunkat, akkor a kockaházban pedig megtaláljuk az ötágú csillagot. Ha belépünk, az előszoba végén a fürdő, a csillag fölső ága. Egyik oldalon konyha, szoba, a csillag két ága, másik oldalon két szoba, azaz öt ág.

Tamásfalva régi házai 

 

Na, de aztán a hagyományos, majd a sunyi múlt után magabiztos lopakodással megjelent az új: egy új emelet, egy új presztízs. Régen a föld nagysága adta a ház presztízsét, aztán a kockaház az új élet jelét, manapság a ház nagysága mutogat a tulajdonos gazdagságáról. Itt van a haladás, az új szemlélet. Bene Zoltán tanulmányából szeretnék citálni egy történetet.

„Két asszonyság beszélget egy vidéki helyközi buszon. Az állattartásról szólt a diskurzus. Egy olyan faluban laktak mindketten, amely az Árpád-kortól a XX. század közepéig a mezőgazdaságból élt. A XX. század közepétől aztán, miként a legtöbb helyen, úgy itt is, évről évre szorult háttérbe a földművelés és az állattartás. Olyannyira, hogy mára szinte eltűnt: néhány családnál több nem foglalkozik sem egyikkel, sem másikkal. Az asszonyok azon lamentáltak, milyen szörnyű szomszéddal verte meg őket az Isten, egy (kurzívval írott) intoleráns tahóval, aki nem átall kakast tartani a portáján. A kakas pedig – fájdalom! – kukorékol rendre minden pitymallatkor, nem hagyja a derék szomszédokat békésen húzni a lóbőrt.” Idekívánkozik a városi változat, saját gyűjtés. A Batthyány tér közelébe költözött egy (nem kurzívval írott) intoleráns tahó. A templom közelségében megtapasztalta, hogy ott harangoznak. Ez annyira zavarta, hogy elment a plébános úrhoz, hogy ezt a zajongást be kellene fejezni. Ezt a választ kapta: Drága atyámfia, addig örülj, míg a harang neked szól és nem érted.

Kishegyes szomorú arca

 

Tudunk-e mi, építészek ilyen igazi választ adni? Valljuk be, nem, mert a magasságból leszállva, itt, a rögvalóságban kellene a feleletet megfogalmazni. És a valóság elég sötét. Még az a kérdés is fölmerülhet, hogy van-e értelme egy ilyen munkának? Na, de ez csak egy erőltetett, nem igazi kérdés. Mert minden időben voltak nehézségek és minden időben voltak példák. Ez persze közhely, ami azért tele van igazsággal.

Illik ismerni a történelmet, fel kell mérni az értékeket, és javaslatot kell adni a jövőre. Így készültek a Települési Arculati Kézikönyvek is. Sok település akkor döbbent rá saját értékeire, és ez talán még a szemléletre meg a jövőre is kihathat.

Persze fontos lenne a célirányos építési szabályozás, nem beszélve az értékvédelmi támogatásról. De ezek távoli kategóriák, frázisok pufogtatása. Marad tehát a szisztematikus értékmentés és a példa, az építészeti példa. Az építészek felelőssége a hely szellemének megérzése, a hagyományok, az illeszkedés mai építészeti megformálása. De míg a Balaton-felvidéken sorra mutathatunk jó példákat, a szegedi nagytájon alig. Szerencsére a példa természete kifürkészhetetlen, bárhol, akár itt, ezen a tájon is fölütheti a fejét.

Nem is vesszük észre, hogy egész idő alatt az idővel foglalkozunk, ami megy, manapság ezt haladásnak is mondogatják. Közben meg billeg az egész értéke, mert régen igen, most meg nem? Marcel Proust, aki elég sokat babrált ezzel a témával, főleg az eltűnt idővel, így ír: „Ahogy említettem mégiscsak a tudatot kell felkérnünk, hogy megállapítsa saját alacsonyabb rendűségét. Csakis az értelem nyilváníthatja ki, hogy az első helyet az ösztönnek kell elfoglalnia.” Ha ezt az erősen fennkölt gondolatot a párizsi szalonok nyomott atmoszférájából áttesszük a szegedi nagytáj archaikus légkörébe, akkor úgy is fordíthatjuk, hogy a tudat mint a valóság megerősítése az elsődleges cél. A valóságot pedig annak minél céltudatosabb, minél pontosabb feltérképezésével tudjuk hitelesíteni. Mert a tudatosított valóság, a fenti gondolat szerint teret engedhet az ösztönnek, amit mi itt hívjunk reménynek. Az élő remény pedig maga az élet. És Szerb Antal szavaival: „Amíg élünk, bármi megtörténhet.”

 

Nyitókép: Bajsai utcakép
Fotók: Kerner Gábor archívumából