Az se mondaná, hogy a kelleténél is több kuncsaftja van az utóbbi időkben. „Nézz szét, hát nem gyönyörű?” És tényleg az. Kicsit meg is lepődtem, mert korábban erősen az ifjúság lelkületével láttam mindent, most meg nyugodtabb, tisztább szemmel nézem ezt a historikus helyet, a cseh történelem lejtős színpadát, ahol az ötvenes évek felvonulásai, a hatvannyolcas bevonulás, az egyetemista Jan Palach tragikus tiltakozása és később a bársonyos forradalom eseményei zajlottak. Mintha az Idő kéttestű katamaránján siklottam volna le a lejtős Vencel téren, egyik oldalamon a múlt, másikon a jelen, kormányosként próbáltam összevetni a képeket, de éreztem, a múlt képei eléggé kifakultak. Érzések maradtak. Régi érzések és mostani képek.

A tér közepéig jutottunk, ahol nagy tablók állítottak meg. A tér tervezett új arculatát mutatják.

A felső részen visszaállítják a villamosközlekedést, az alsó rész sétáló tér.

Megyünk tovább a szokásos úton jobbra az Óváros felé. A Celetná utca bal oldalán egy esetleges beépítésű középkori ház, homlokzatán a felirat: Univerzita Karlova. Kérdezem a Barátomat, tudod, miről híres ez? Hát persze, a Károly Egyetem Közép-Európa legrégibb egyeteme, 1348-ban alapította IV. Károly cseh király és német-római császár.

Na igen, mondom, és itt, a Károly Egyetemen szerezte meg édesapám az orvosi diplomáját.

Egy kis közös pont mindig jót tesz a barátságnak.

Apám nem volt bőbeszédű ember, soha fölösleges mondatot nem hallottam tőle. Gondoltam, milyen jó lenne eljönni Prágába, megnézni a régi helyeket, akkor csak mondana valamit. Addig terveztem, míg kicsúsztunk az időből.

Megyünk tovább, a Týn-templom végre állvány nélkül, mintha a tér is nagyobb lenne, kell is a sok embernek. Az Óratorony előtt is át tudunk vágni, éppen nem egész órakor voltunk ott. És a Károly híd. Kellemesen nem sokan voltunk.

A történelmi díszlet, a híd, a szobrok mellett, amit a mai kor hozzátesz, az árusok, az arckép- és karikatúrarajzolók. És meglepetésként valami kellemes zene, jazzstandardek egy hétfős zenekartól. Nem játszották ezeket az ismerős számokat, inkább mintha elbeszélték volna a maguk módján, ahogy itt, ezen a helyen természetesnek tűnik.

Meg kellett állni. Érezni a helyzetet, érezni az átváltozást, mikor turistából utazó lesz az ember, aki a felszín alattit is érzékeli. Gondoltam, kellene valami pénzt dobni a gitártokba, mikor látom, a kirakott és megvételre kínált CD-jük kétszáz korona. Ez az igazi élményzsákmány. Megveszem, mosolygok, mosolyognak, win-win. A híd végén aztán erősödik a gondolat, egy sör már nagyon aktuális lenne. A híd lábánál kis vendéglő terasza. Nem voltak túl sokan, talán nem vették észre a turisták. Slivovitze, Budvar sör és Old-Bohemian goulash természetesen knédlivel, magyarul pörköltre emlékeztető, barna szószban úszó húsdarabok, kalácskenyérrel. Rezeda Kázmér bizonyosan ki tudta volna ezt is elemezni, de talán csak oda lyukadt volna ki, ahová mi. Nagyszerű. Még egy kis rajzocska is született, pontosan onnan, ahol ültünk. 

Prágai emlék Nagy Gábor rajzfüzetéből 

Aztán erőt vettünk magunkon, föl a Várba. A kötelező megilletődöttség a Szent Vitus-katedrálisban. Majd kilépve, nem kötelezően előtört bennem egy kérdés. Miért más a prágai Vár, mint a budai? Miért más Prága, mint Budapest? Két dologra gondolok. Az egyik, ami nyilván nem látható, nem kézzelfogható, de mélyebb lelkülettel érzékelhető: Prága és Csehország az első világháború után emelt fővel, nemzeti büszkeséggel nézhetett előre. Mi meg megkaptuk Trianont. De szerencsére nem valósult meg a szláv korridor, Nyugat-Dunántúl beáldozásával. A másik, hogy Hitler nem tartotta annyira fontosnak Prágát, mint Budapestet, így Prága megmenekült. Érintetlen házak sora, a természetes tovább élés csodája. A történelem nyugalma. Ilyesmi gondolatokkal mentünk a megszokott úton visszafelé, az Aranyművesek utcáján át. A kedvesen esetlen, bocsánat, esetleges, a várfalhoz tapadó házacskák sora mára inkább turisztikai mutatványosság, mint a múlt eredeti tanúja. A túlszínezett homlokzatok műanyag festéseinek kopása az eredetit díszletté változtatta.

Újra át a Károly hídon visszafelé, és természetesen be kellett térni a legendás, Hrabal miatt legendás, Aranytigrisbe. Itt mintha megállt volna az idő. Tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt is ilyen volt.

A hagyomány itt megbirkózott a fejlődéssel. A hosszúkás teremben kétoldalt hosszú asztalok, hátul a boltív utáni kis tér, az agancsos szoba, a két kis suta trófeával Bohumil Hrabalnak volt a törzshelye.

A söröző működése egyszerű. Ha le tudsz ülni bárhová, már hozzák is a korsó sört, és a söralátétre kapsz egy vonalat. Ha kiürül a korsó, jön a következő, mindaddig, míg nem jelzed, hogy elég.
A friss csapolásnál a korsók félig sör, félig hab képet mutatnak, de ha elég türelmes az ember, itt nem igazán jellemző, akkor a csodálatos átváltozás után, mikor is a habból sör lesz, az éppen eléri a szintvonalat.

Az egyik hosszú asztal végénél amerikaiak szomszédai lettünk. Természetesen kellett néhány udvarias mondatot ejteni. Mosolyogtunk egyet, és jöttek a sörök. És aztán nem tudtam megállni, hogy a néma mosolygást beszélgetésre ne váltsam. Mondtam, ez egy eredeti, szinte már ikonikus hely, Bohumil Hrabal kedvenc kocsmája. És milyen különös, hogy az író öregkorában, mikor már a felesége is meghalt, egyszer csak megjelent egy fiatal amerikai egyetemista lány, zöld hátizsákjából elővett egy többkilós angol–cseh szótárt és azt mondta, csak érte repülte át az Atlanti-óceánt, csak érte tanult meg csehül. Akarva-akaratlanul életmentő volt Áprilka, pontosabban April Clifford, akiről aztán Hrabal annyit mondott: „Magával támadtam föl a halálból, elhalasztottam a meghalásom időpontját, maga hintett meg az élet megszentelt vizével, és én hirtelen ismét tudtam írni.”

Na, ezt próbáltam emlékezetből „simple English” verzióban elmondani a chicagói, mosolygós szemű hölgynek, de láttam, teljesen csukott kapukat döngetek. Szerencsére ő amerikai pragmatizmussal frappánsan lezárta erősen túlfűtött mondandómat azzal, hogy: „I love Prague.” Nagyobb levegőt kellett vennem, hogy a szintén frappáns „me too”, választ megadjam, és vissza-érkezzem a való világba. Összenéztünk a Barátommal, bólintottunk egy kicsit, csak úgy „csehmagyarosan”, titkosan, aztán megittunk még néhány korsó „Szentjánost” Szent Vitus és Szent István emlékezetére. Kicsit érzelmesen elbúcsúztunk, azzal, hogy hamarosan újratárgyaljuk az egészet.

A szerző építész

Nyitókép: Képeslap Prágából