Töttöskál királyi birtoka 1341-ben a veszprémi püspökséghez került. Aztán a törökök 1531-ben itt is megtették a magukét, erre járván elpusztították a falut és a templomot is. Később aztán újjáépítették, nem a törökök. A templomban a XIX. század elején még miséztek, de 1876-ban már romokban hevert. És azóta is.
A hivatalos leírás szerint: egyhajós, keletelt, egyenes szentélyű templomrom, a hajó nyugati oldalán bejárattal, valamint kegyúri karzat pilléreinek nyomaival. A szentély dongaboltozatos, a diadalív csúcsíves, a szentély déli oldalán keskeny csúcsíves ablak. Anyaga terméskő. Koppány Tibor 1963-as rajza tanúskodik erről.
A töttöskáli templom múltja egyszerűnek mondható. Megépült, lerombolták, majd újjáépült és lepusztult. Nincsenek építési periódusok, csak a volt és az alig.
Statikai bravúr. Vagy inkább csoda. Csoda, hogy nem dőlt össze. 2015-ben aztán aládúcolták a nyugati kapu helyén tátongó nyílást. A veszélyelhárítást hivatalos papír is követte, amely rögzítette, az ideiglenes állapotot hat hónapon belül végleges megerősítésnek kell felváltani. Azóta eltelt hét év, azaz tizennégyszer hat hónap. Mikor egyik barátomnak mindezt elmondtam, csak annyit válaszolt: „Sopánkodsz, kritizálsz, de te mit csinálsz?” Bizony elszégyelltem magam, és két javaslat fogalmazódott meg bennem.
Egy reális és egy lehető
A reális javaslat a veszélyelhárítás, a nyugati bejárat stabilizálása építészeti eszközökkel. Először is az elvi lehetőségek. Mindjárt három.
Az első: lehetne kőből. Bizonyosan bélletes volt, de semmi látható nyom és nehezen hihető, hogy a régészek találnának valamit. Analógia? Legyen sematikus, minimál? Van rá példa itt a Balaton-felvidéken. De nem gondolnám megoldásnak.
A második: lehetne téglából. Gondoljunk csak Zsámbékra, ahol az építész Möller István (1860–1934) zseniális, azóta ikonikussá vált téglamegtámasztása a magyar műemlékvédelem első számú példájává lett. Azt azért ne feledjük, hogy Möller mindazt kőből tervezte, csak nem volt pénz kőre, maradt a tégla. Szóval nemcsak a pénz, annak hiánya is szülhet nagy dolgokat, és az eredményben már nem a pénz hiányát, hanem a korszakos, a Velencei Charta irányába mutató megoldást látjuk.
Egy reális javaslat. Építész tervező: Nagy Gábor, látványterv: Gazdig Tamás
A jelenlegi aládúcolás kettős szerkezetű. A külső és a belső falsíkhoz igazodva állnak a dúcok, melyek két oldalról tarják a védendő nyílás alatti gyámokat. Mindez lehetővé teszi, hogy a két szerkezet közé, annak ideiglenes megtartásával egy új szerkezetet építsünk be. A kapu függőleges méretének meghatározásához szükség lenne a nyugati fal belső sarkaiban egy kis feltárásra, ami minden bizonnyal megmutatná az eredeti padló szintjét. A szemöldök magasságára az analógiák adhatnak választ. A kapu vízszintes méretének meghatározását úgy képzelem, hogy az új dúcolás meghatározó vízszintes elemét a kapunyílástól távolabb támasztanánk alá, lehetőséget teremtve a nyílás régészeti kutatására. A kapunyílással kialakított szerkezetet két oldalról sötétszürkére, bazaltszürkére égetett, pácolt, hasított szőlőkarókkal borítanánk, igazodva a hely jellegéhez.
Összekulcsolódás előtt
A templomrom körüli kövek felhasználásával a szentély keleti, ferde falának kismértékű magasítását javaslom, hogy a lelkület a szükséges védettséget megkapja. A szentélyboltozat és a diadalív minimális kiegészítése nagyban növelné az eredeti állapot képzetét. Az imádkozó kéz összekulcsolódás előtti pillanata. Itt két előkép is munkált bennem.
Az egyik, ami inkább negatív, a visegrádi királyi palota helyreállítása, ahol a rekonstrukció szellemétől vezérelve, de a szakmaiságra is tekintettel mindent helyreállítottak, amit a kutatásokkal igazolni lehetett. Az eredmény tudományosan alátámasztható, csak építészetileg nehezen értelmezhető.
Személyes és nyilván vitatható véleményem, hogy nem kell minden tudományosan igazolhatót megépíteni, de építészeti szempontok miatt bizonyos „lehetett volna” részek is megépíthetők.
Mindezt bátorkodtam Buzás Gergely régésznek, a visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatójának, a helyreállítások tudományos vezérének elmondani, aki így reagált: „Igazad van, most majd megépítjük az egészet. Így is el lehet vágni a műemlékvédelem gordiuszi csomóját.”
A másik a pozitív példa. Volt szerencsém a műemlékvédelem iránt elkötelezett építészt, Sedlmayr Jánost (1932–2004) ismerni, akinek Salamon-torony helyreállításától ugyan igencsak berzenkedem, viszont a vértesszentkereszti apátság szentélyboltozata egy részének jelzésszerű, építészeti indíttatású megoldását nagyszerű példának tartom.
Romkultusz és ellenromkultusz
Ejtsünk néhány szót a romkultuszról, az ellenromkultuszról, azaz a rekonstrukcióról. Tatár, török, osztrák, német, szovjet, ha csak a múlt századig tekintünk vissza. Mindegyik a maga módján jeleskedett a rombolásban. Festői romokkal lett tele az ország. De nemcsak az épületekben, az anyagi valóságban, hanem a szellemiekben is nagy rombolás volt. Évtizedeken keresztül csak negatív képet festettünk, festhettünk magunkról. A büszke állam helyébe az önsorsrontó bűnös állam lépett, az épület helyébe a bűnhődött épület, a rom. A szocialista ideológia és a Velencei Chartát követő, a magyar műemlékvédelem aranykorának mondott hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek gyakorlata különös párhuzamot mutat, amit nem kell túldimenzionálni, mert nagyszerű eredmények születtek akkor, de elhallgatni sem. Gerő László (1909–1995) építész, építészettörténész ezt így fogalmazta meg: „Ha volt valami jó az elmúlt negyven év alatt ebben az országban, az biztos, hogy a műemlékvédelem volt.” Aztán a paternalista szocialista berendezkedés megszűnt, az állami műemlékek jelentős részét privatizálták, új, a korábbi kötöttségektől megszabaduló, egyszerű igények kezdtek erősödni: használhatóság, az eredeti állapot víziójának vágya, a helyi, nemzeti büszkeség igénye. A magas műemléki tudományosság pedig a hitelesség jegyében ezt nem tudta értelmezni, maradt az általános kritikánál. Mintha az orvoslás csak a betegséggel és nem a beteggel foglalkozna.
Zádor Mihály (1929–2003) építészmérnök, egyetemi tanár még a múlt század utolsó évében a romemlékek hitelessége kapcsán két véleményt fogalmazott meg: a romemlékeket a lehető legkisebb állagmegóvó, illetve didaktív jellegű kiegészítéssel a jelen állapotukban kell megőrizni. Illetve, az emberek nem akarnak alig érthető romemlékeket látni, legjobb lenne ezek eredeti állapot szerinti rekonstrukciója, az idegenforgalom számára attraktív és érthető élményt nyújtva. „Véleményem szerint – mondta Zádor Mihály – korunk jellegzetessége, hogy e két felfogás közeledni fog egymáshoz, végül is helyes egyensúlyt teremtve.”
Ezt a derűlátó vélekedést az azóta eltelt években megvalósult példák kicsit összekarcolták. Ehhez venném még hozzá a műemlékek felújításával is foglalkozó építész, Gunther Zsolt szavait: „Minden jelentős állítás, ami az építészetben elhangzik, elsősorban a térrel kapcsolatos. Éppen ezért az örökségvédelem sem kerülheti meg a gondolkodást a történeti térről és annak kortárs megfelelőjével való kapcsolatáról.” Akkor, ha az építészet tér, a rom meg alig tér, akkor a rom alig építészet?
Hagyjuk ezt a kérdést a levegőben és térjünk vissza Töttöskálra. A reális javaslat a nyugati oldal helyreállítása az új kiváltással, kapuval, a déli és északi oldal változatlan magassággal, a keleti oldal kismértékű ráfalazással.
Gondolt régi vagy a képzelet misztériuma
És akkor a reálisnak gondolt állapotra helyezzük rá a képzelt állapot konstrukcióját. A javaslat a kubatúra érzékeltetését célozza valós méretű makett formájában. A nyugati oromfal belső oldalán található maradványokból kiszerkeszthető a tető hajlásszöge. A tetőt egy könnyűfém szerkezetű, áttört, hálós jellegű héjalással borított konstrukció jelzi. Nem is tető, inkább felhőtető. Képzelt tető, képzelt látványképeken. Entz Géza művészettörténész szerint valószínű, hogy torony is volt a templomon, de erre semmilyen adat, bizonyíték nincs. Ennek megjelenítése puszta kitaláció lenne, és elveszne a kubatúra megjelenítésének képletszerűsége.
Képzelt megoldás a rom megőrzésére és bemutatására. Építész tervező: Nagy Gábor, látványterv: Gazdig Tamás
Már szinte hallom is az egyik kritikát. Jó ez, csak kicsit gyönge a tető, majd megerősítjük, hogy be tudjuk cserepezni, a falakat meg felhúzzuk a tetőig, hogy ne legyen lyukas a ház. És akkor eljutnánk a teljes rekonstrukcióhoz. Erre csak annyit mondanék, hogy nagy pénzekkel visszanyerhetnénk a gondolt régi időt, de elveszítenénk az azóta elteltet, és a képzelet izgalmas misztériumát.
Nyitókép: A töttöskáli romtemplom őrzi múltját, várja jövőjét Fotók: A szerző archívumából
