És akkor már nincs tépelődés, teszetosza tétovázás, menni kell. Ki a hűvösvölgyi végállomásra, felszállni a buszra, a Klebelsberg Kultúrkúriánál leszállni, aztán tovább, a városszéli házakat elhagyva, át a kicsiny fás, ligetes részen, ott már föltűnnek a környező hegyek, a Kálvária-hegy, a Tök-hegy, a Csúcs-hegy, a Virágos-nyereg mintegy díszletként. Aztán egy nagy tisztás, amely mögött a méltóságteljes méretű mezei juhar oltalmában felvillan a vendéglátó, a templom. A vendég meg kicsit elszégyelli magát, mert üres kézzel jött. Múlt nevű barátját hívja hirtelen, aki elmondja, hogy az első, 1212-ből való írásos emlék Gercse falut és Gercse szőlőhegyet említi. A magyar családviszályok után jött a török, utána pedig a semmi. Az a semmi, ami még a valaminél is több, vagy inkább mélyebb. Nem látsz semmit, de érezned kell, ez különleges hely, itt házak voltak, emberek éltek, aztán a történelem elsodorta őket, de a lelkük, emlékük itt maradt.

Ezekkel az érzésekkel értem a templom elé, és akkor megkísértett a gondolat, hogy ne építészként, ne turistaként, hanem ha van még ilyen, vándorként nézzek rá az épületre. Jobban megérezvén a helyet, a helyzetet. Történelmünk demonstrációját. Ezeréves múlt, ezeréves élet, aztán a törökdúlás, majd újjáépítés, és újra pusztulás.

Az erős történelmi szellemiségű templomrom azonban kikövetelte magának a csodával határos megújulást. Ennek eszmei és anyagi bázisa Zelnik József, építész tervezője Bujdosó Győző volt, aki csöndes bravúrt produkált. Tetőt tervezett az elárvult, omladozó templomfalakra, azaz újjáépítette, rekonstruálta az épületet. Negyedszázada ez még forradalmi tettnek számított, a hivatalos műemlékvédelem a romkonzerválás, a védőtető és a kontrasztos kiegészítés kategóriáit jegyezte. Itt meg semmi elmélet, semmi dogma, csak a természetes egyszerűség. A falakat, ahol kellett, téglával fölfalazták, a szépen szerkesztett, nyitott fedélszék a fehérre meszelt, az eredeti vakolatot is megóvó templombelső a lélek tisztaságát tükrözi. Kívül
a foltos homlokzat, melyet a ráfalazások vakolatlan téglafelületei csak gazdagítanak, olyan, mint egy szép, idős ember arca. Kós Károlyé vagy Dayka Margité, akit mikor egyik kollégája arca szépítésére akart rávenni, annyit mondott: Tudja, fiatalember, mennyi munka van ezekben a ráncokban? Ezekben a falakban meg a múlt mennyi szenvedése, a közelmúlt mennyi küzdelme. És mégis, vagy talán éppen ezért, milyen jó itt lenni, mindezt érezni. Körbe kell menni még egyszer, szépen csöndben, érezni a természet és a természetesen helyreállított templom harmóniáját.

Ilyesmikre gondoltam, miközben gyönyörűen sütött a nap, és a színtiszta égboltra még most sem merészkedtek a játékos bárányfelhők. Az enyhe szellő tovább erőltette az idillikus teljességet. Elővettem a rajzfüzetemet...