A kilencvenes évek elején a Rákóczi útra néző sörözőrészt átépítették, s a homlokzatra új név került: Tuborg Söröző. Mintha egy darab Dániát varázsoltak volna ide. De nem amolyan skanzen módon, mikor hozzák az eredeti anyagot, de az eredeti lélek meg ott marad. Itt új anyagok voltak, de azok megbarátkozva az új hellyel, szolid erővel mutatták egy távolabbi világ lelkületét. A jellegzetes sötétbarna bútorzat nemes szerénysége egyszerre volt hagyományos és modern, a sötét olívazöld kárpitozás otthonosságával kiegészülve.

Ez a városiasan elegáns, vidékiesen őszinte söröző volt az én titkos helyem. Ide mindig egyedül jártam a kis naplómmal. Egy korsó sör mellett írogattam bele mindenfélét. A szorongásaimat, a nyavalyáimat. Gondolván, a szorongósok optimizmusával, ha kiírom magamból, kevesebb marad majd bennem. Saját magam pszichológusa próbáltam lenni, sörökkel fizetve. És a kis napló arra is jó volt, hogy az írás védelme alatt körbenézzek, magamra erőltetve azt a teljesen banális tényt, hogy a világban nemcsak az én bajaim vannak, csak kicsit szét kell nézni. Az írás leple alatt egy-két beszélgetést is kihallgattam, leírtam.

A Bástya ütött-kopott bejárata 1979-ben Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

 

„A mellettem lévő asztalnál két magabízó szépfiú, a ki, ha nem én, teljes biztonságával vitázik. Az egyik kezd igen erősen gesztikulálni, meg hangoskodni, közben rettentően rám néz, de én elhárítom a kontaktust, csak írom: „rettentően rám néz”. Élvezem a napló meg az írás védelmét, hogy eljátszhatom a visszafogott semlegesség szerepét.”

„Szép, fiatal lány beszélget egy nem túl jelentékeny fiúval. Barna haj, vékony, míves arc, kék szemek, amikre jó odanézni. Onnan tudom, mert lopva megtettem. Gondosan fogalmaz, nyugodt, nem fellengzős. A fiú görnyedten, esetlenül ül, a lány beszél és mosolyog. Fiatalság, a tiszta fiatalság. Egy jelenet Sophie Marceau el nem készült filmjéből.

Aztán múltak az évek, hűtlen lettem a kedves, titkos helyhez. Később valami fagylaltozóvá átpingált amerikai giccs került a helyére. Megint hosszú szünet, mostanában látom, újra átöltözött a hely. CRAFT HEAD Brewpub & Bistro. A múlt húzott befelé, a jelen nem. A múlt és a kíváncsiság győzött. Belépve, két nagyobb levegővételt kellett magamra erőltetni, annyira meglepett a látvány. Minden megváltozott. A korábban két egységként működő étterem-sörözőt most egybefoglalták, a régi söröző helyén színpadias galéria épült. És mindenütt angol szavak, feliratok. Rémült meglepetésemet egy kedves fiatal pincér, vagy itt nem is tudom, minek lehet nevezni, oldotta föl.

–  Tessék parancsolni, miben segíthetek? – kérdezte magyarul, és ez mintha visszazökkentett volna enyhén sokkos állapotomból.

–­ Egy sört szeretnék. Csapoltat – mondtam, még mindig elég félszegen.

–  Harminc sörcsapunk van, de most csak huszonegy működik. Tessék a sörlap. – Nézem, rengeteg idegen név, egy csomó sörkülönlegesség. Az első, nem is gondolná az ember, Craft Head Lager. Utána kisbetűvel: Liberec. Kérdezem, milyen sör ez. Kiderül, cseh, Konrad sör. Csak így lazán átnevezve. Kértem. Nagyon jó volt. Na, még egyet, legyen bátorságom kérdezni a fiatalembert.

–  Tudja, mi volt itt korábban?

–  Igen, a Neked Csak Dezső söröző. Jól ment, de új tulajdonos, új söröző.

–  Na, de korábban, a kilencvenes évek elején?

–  Akkor én még nem is éltem – mondta mosolyogva. Végigzuhogott rajtam a mondat. Szóval a kocsma nem tűnt el, csak átváltozott, mint ahogy az idő sem tűnt el, mert az most is van, csak a mostani már nem olyan, mint a régi.

 

Nyitókép: A Bástya bisztrókorszakában, amikor avatatlan kezek sárgára festették az épület földszinti homlokzatát