Nagy esemény volt ez nekünk, friss diplomás építészeknek. Akkoriban, szabad időnkben természetesen a világmegváltás gondolatával foglalkoztunk, benne az építészettel, ez a pályázat pedig teret engedett a szárnyalásnak. Sőt, a kiírás meg is kívánta: „A pályázatban a fiatal építészek adjanak számot felfogásukról, nézeteikről, építészeti magatartásukról.” Szóval nemcsak jó házat kellett tervezni, annál többet. Nagy gondolat, nagyot mondás, plusz egy kis lázadás, eredeti grafikával. Volt, aki úgy értelmezte a helyszínt, hogy a Városligetből hőlégballon viszi a látogatókat Pusztaszerre, a tervezett Csontváry Múzeumba, volt, aki a Hősök tere alatt, a föld mélyén képzelte el a múzeumot.

Nagy nehezen nekem is támadt egy gondolatom.

A terv szöveges részében arról írtam, vajon miért van az, hogy szívesebben sétálunk egy történelmi városban, annak belvárosában, mint mondjuk egy mai, szép új lakótelepen? Miért természetesebbek a nőtt városok, mint a tervezettek? Miért ünnep az egyik és miért hétköznap a másik?

Bizonyára van valami különös oka mindennek. Talán a történetiség. A folyamat. Az idő. Amelybe beletartozik a megfelelés az idővel változó helyzeteknek, átépítés, hozzáépítés, újjáépítés. Kötődés több korhoz.

És mi a helyzet az épületekkel? A régi épületek legnagyobb részét szeretjük, ugyanezt már nem mondhatjuk el a manapság emeltekről. A mai kor építésze új, nagyszerű, nem öregedő alkotást szeretne létrehozni. Kortalant, a kor egy adott pillanatában.

Egy vízió megrajzolt kísérlete a terv. A jövőbe néző jelen vehemens bizakodása helyett a múlt értékeinek csöndes tiszteletét gondoltam lázadó gondolatnak. A nőtt városok terminológiája alapján a nőtt épület hipotézisét szeretném körvonalazni. A nőtt épület nemcsak az adott építészeti kor jellemzőit viseli magán, hanem megtalálható benne korábbi korok szellemisége és építészeti szókincse is. Ez úgy képzelhető el, ha az épület rejtetten magában hordozza az átalakítottság jegyeit, az egyes korábbi korok, időszakok megkívánta funkció-, illetve programbővülést. A nőtt épület hipotéziséhez természetesen hozzátartozik egy történeti hipotézis. A Csontváry Múzeum meg nem valósult, a tervező képzeletében született históriája három periódusban. Íme.

Képzeletbeli Csontváry-múzeumok  (Nagy Gábor rajza)

 

Az első világháború előtti utolsó békeévekben megépült az első képtár, mely az egész, addigi Csontváry-életműnek otthont adott. A két világháború között került sor az épület első bővítésére. Egyre inkább elfogadták és értékelték Csontváry művészetét, az épület új kiállítóteremmel is bővült, melyben kortárs, illetve Csontváryval kapcsolatos tárlatok rendezésére is lehetőség nyílt. Ez az épület második látens periódusa.

Teljesen elfogadott csak a második világháború, pontosabban az ötvenes évek után lesz a Csontváry-életmű. Kutatási és művészeti tanácskozások igénye jelentkezett. Ebből adódik az épület második átalakítása, azaz harmadik periódusa. Jellemzője a magába fordultság kápolnakoszorús jelzése, a nagy képek elhelyezését biztosító nagyvonalú csarnoktér, az egyszerű homlokzat és a vízzel, a festmények egyik fő motívumával való kapcsolat hangsúlyozása. Az épület a tó déli partjára kerül, építészeti kapcsolatot keresvén a korábbi korok építészeti stílusait bemutató városligeti Vajdahunyadvárral és a historizmus jeles épületével, a Korcsolyázó Csarnokkal.

A feltételezett múltú új épület szeretne szóba állni a megidézett és a valós múltú két épülettel. Azt kívánja bizonyítani a tervezett épület, hogy természetesen meg kell felelni a funkcionális és építészeti követelményeknek, a tervpályázati kiírásnak, de létezik még egy szempont, a történetiség szempontja is, melyet a történeti hipotézis segítségével a nőtt épület hipotézise kíván igazolni.

Ezzel a negyvenegyéves emlékkel léptem be a Szépművészeti Múzeum varázsába, a monumentális térbe, ahol ott álltak a monumentális képek. Lenyűgöző, kápráztató látvány, felemelő érzés. Aztán valami különös dolog történt, mintha a fények kezdtek volna kihunyni, már csak a képek világítottak, egyre közelítettek, vádlón néztek a szemembe, nem szóltak egyetlen szót sem, de én kiolvastam a számonkérő kérdést: hogy merem saját önkényes céljaim miatt a valóságot meghamisítani, az időt átírni?

A helyzet elég félelmetes volt, ijedtségemből hirtelen támadt bátorságom csak azt tudta válaszolni: Ti azt hiszitek, a valóságot mutatjátok? Nem! A valóságot egy színes fénykép jobban mutatná. Ti a megvalósítást mutatjátok, ami több, mint a valóság. Az időről meg kár beszélni, mert nektek nincs időtök, időtlenek vagytok. És akkor miért nem engedhető meg az „így is történhetett” verziója?

Miért ne lehetett volna, mondjuk az 1903-as párizsi kiállítást 1905-ben és 1908-ban követő budapesti is sikeres? Az akkori hivatalos kritika így fogalmazott: „Az Iparcsarnokban immár másodszor állít ki Csontváry, teljesen a maga pénzén, mint ahogy a művészet is kizárólag az övé. Nem hasonlít hozzá senki, s ő sem hasonlít senkihez: nincsenek előhírnökei, s alig lesznek epigonjai a majdan elmúlónak. E különös és sajátos tehetséggel szemben a kritikának cudarul nehéz az álláspontja, jobb is, ha egyszerűen idézzük a New-York Herald párizsi kritikusának szavait, kinek szintén megadatott az alkotásokat láthatni, s ki egyenesen kimondja, hogy Csontváry Jupiter templomával »minden világon létező festmény túl van szárnyalva«.”

És akár meghallgatásra is találhatott volna az a négy erősen túlfűtött levél, amelyeket K. Lippich Elekhez, a művészeti tanács vezetőjéhez írt a festő, de különösképpen a Budapest Székesfőváros Tanácsához küldött irat, mely a megszállott konkrétságával fogalmaz: „Azt akarom, hogy még életemben ez a munka a magyar közéletbe beillesztessék, állandó buzdító és serkentő példaként kiállíttassék, különálló kiállítási helyiségben állandóan látható és megközelíthető legyen.”

Szóval megépülhetett volna az első épület, annak két bővítése pedig már szinte magától értetődőn következett volna. A lehetett volna, nemcsak egy semmiből jött kitaláció. Ennyi szolgáljon mentségemre.

És akkor lassan kezd oldódni a feszültség, mikor az álom az ébrenlét felé közelít, újra világos lett, a képek a helyükre kerültek. Megkönnyebbülve, de még mindig hevülten végigjártam újra az ismerősöket, a képeket, majd kilépve a múzeumból, önkéntelenül a városligeti hídra mentem, megnézni tervem helyszínét, a Vajdahunyadvár és a Korcsolyázó Csarnok között. Minden építész szeretné, ha terve megvalósulna. Itt erről szó sem volt, a tervpályázati kiírás is rögzítette: „A pályázat célja nem egy valós épület létesítéséhez tervjavaslatok beszerzése. Valóságos szándék nem áll a program mögött.” Azért én mégis odamentem. És képzeletemben megjelent a tervezett Csontváry Múzeum. Aztán persze eltűnt, és már csak azt láttam, nincs ott a parton semmi. De! Csak egy kicsit beljebb, ott áll egy nagyszerű ház. A Magyar Zene Háza. Nagyon jól van ez így.

A szerző építész

Nyitókép: Csontváry-múzeum a városligeti tó partján. (Nagy Gábor látványterve, 1980)