Olyan volt, akár egy átlagos vissza a múltba film forgatókönyve. A színvonalas, új beépítésű negyed alatt a szocialista panel blokkházai sorakoztak a hozzájuk típusként kapcsolódó lapostetős oktatási és szolgáltató épületekkel. Ezen a szinten túlverekedve kezdődött az igazi városka. A szélső régebbi házak többsége bővített és átépített, de mondhatni, olyan visszafogottan és stílusosan, hogy szinte fölkészíti az arra járót a nagy eseményre, az Óvárosra.  Járt már itt Kovács János korábban, busszal, turistaként, és annyi maradt meg benne, hogy szép, nagyon szép. Aztán jött még vagy húsz tavasz és most újra látta ugyanazt a szépet, nagyon szépet.

Český Krumlov régi piacterén áll a pestis oszlopos díszkút 
Fotó: Wikimedia/Ron Van Oers

 

A Főtérre ment, itt Svorností térnek nevezik, a sűrű kellős közepében. Kiült egy teraszra és hagyta, hogy rátelepedjen a hely, az épületek évszázadai. A teljesség káprázatos nagyszerűsége. És akkor az ámulat mellé odasomfordált egy szó: sok. Sok ez, amit lát. Megrémült ezen kissé, hogy jön ez ide. Gyönyörködni kellene, nem megrezzenni. Az első megrendítő ütés még nem K.O. Segítségkérőn előhúzta azt az igen szép városismertető kis kiadványt, amelyet szinte kötelességszerűen megvett, mindig így tett, ha valahol járt, gondolta, majd otthon elolvasva újraéli az élményeket. A kis ismertetők gyűltek, csak az elolvasásukhoz szükséges idő valahogy nemigen gyűlt össze. De most helyzet volt, majdhogynem vészhelyzet, mikor az ember nem érti a helyzetet. Talán azért is volt könnyű ez a mozdulat, mert a közeli turistaboltban magyarul kapta meg a kiadványt, így nem kellett tornáztatnia közepes angol tudását.

Röviden a történet. Már a bronzkorban laktak erre, aztán az első leírás 1253-ból származik és Krumme Aue, azaz görbe vidékként említi a Vltava, vagyis a Moldva folyó kígyószerű kanyarulataival leírt tájat.

Majd egymást követték a nemesi dinasztiák: a Rožmberkek háromszáz évig az ötlevelű vörös rózsájukkal, amit máig ünnepelnek az ottaniak, aztán az Eggenbergek, majd több mint két évszázadon át 1947-ig a Schwarzenbergek.

1949-től a csehszlovák állam tulajdonává vált, bársonyos pusztulása a bársonyos forradalomig tartott. 1992-ben a történelmi épületegyüttes felkerült a Világörökség listájára, s nemcsak megmenekült, de azóta meg is újult és teljes, eredeti pompájával szédíti a látogatót.

Český Krumlov házsorai régmúlt időkről mesélnek

 

Nézzük, mit látunk. A teret négy sor gótikus, reneszánsz, barokk polgári ház veszi körül. Az ismertető szerint a házak eredetileg fából épültek. Itt egy pillanatra megállt az olvasásában Kovács János, és építész barátjára gondolt, aki korábban arról szónokolt az Illúzió Sörözőben, hogy a tudományos műemlékvédelem legfőbb szempontja épített értékeink megőrzése, hogy ugyanúgy adjuk át a jövő nemzedéknek, ahogy azt kaptuk.

Ám a hajdaniak mit sem tudtak erről a modern okoskodásról, és a régi faházak helyén megépítették ezt a gótikus-reneszánsz-barokk csodát.

Ez csak mellékvágány, mondaná Esterházy Péter.

De térjünk vissza oda, ahol vagyunk. Nagyszerű ez az egész. És megadatott az idő, hogy ne kelljen semmit se csinálni, csak lenni, megpróbálni igazi kapcsolatba, barátságba kerülni a hellyel. Építész barátja most biztosan azt mondaná, az egészet úgysem tudnád teljesen befogadni, válassz ki egy érdekes részletet és nézd sokáig. Ő biztosan leülne a tér gyönyörű díszkútjának lépcsőjére, és lerajzolná a reneszánsz városházát, ahogy egy kis utcával kapcsolódik a nyugati házsor kezdő barokk eleméhez.

Moldva-parti élet 
Fotó: Wikimedia/Ron Van Oers

 

Kovács János meg nézte a sok gyönyörű épületet, és közben arra gondolt, hogy John Smithnek, a helyi Kovács Jánosnak bizonyára nincs ilyen „sok” érzése, mikor Oxfordban a rengeteg műemlék között sétál. Neki az a természetes, azt szokta meg.

De nálunk, a Kárpát-medencében a történelem viharai nagyon nagy pusztítást végeztek a történelmi épületekben.

Nézte a házakat, a sok szép házat. És hirtelen Örkény István története jutott eszébe. Üzemi újságíróként, ahogy ő mondta, bizonyítván jó szándékát, elutazott Sztálinvárosba egy riport erejéig. Éjszaka utazott, reggel a sár és az építés bábeli zűrzavara fogadta. Az ott dolgozó Palotai Borist kereste föl, hogy ami itt van, szörnyű, és még indulatosan részletezte is. Palotai Boris, a helyi újság szerkesztője kis papírt vett elő, és ráírta: „Vigyázz, lehallgathatnak.” Mire Örkény: „Tudod Palotai elvtársnő, azért megmelegszik az ember szíve. Ahogy elnézem ezeket az emelkedő falakat, melyekből kohók, üzemek, lakások iskolák, kisdedóvók lesznek! Ezt a lelkesítő, csodálatos teremtő iramot, szenvedélyt! Meg a sok vörös zászlót, ahogy lobognak a szélben. – Sápadtan állt mögöttem, kezében remegett egy cédula: SOK.”

Aztán még arra gondolt, másnap irány České Budějovice. A Főtér, ahogy emlékszik, hasonló, csak még nagyobb. És sokkal több ugyanilyen gyönyörű ház övezi. Lesz mit otthon bogozni.

 

Nyitókép: Český Krumlov madártávlatból
Fotók: Wikimédia Commons