Kunfakó lóval végigjárni az ország legszebb tájait már önmagában is fantasztikus élmény. Próbatétel és mély belső utazás. Ilyenkor nemcsak a világot lehet felfedezni, hanem a gondolatok elrendezésére is lehetősége nyílik. Bucsi Sándor régóta vágyott rá, hogy beteljesítse álmait: a városi nyüzsgés helyett tanyasi életformára váltani, érezni a szabadságot, elcsendesedni, kislányának
példát mutatni, s valamiképp nyomot hagyni a világban, ha mást nem, legalább patanyomot.
Tizenkét évvel ezelőtt elhagyta a fővárost és egy kiskunsági tanyára költözött. Ennek a létnek szerves részévé váltak az embert próbáló, mérhetetlen kitartást, türelmet kívánó, hosszútávú, természetközeli lovas túrák, melyek önismereti tréningnek is tökéletesen megfelelnek.
Bivalyrezervátum a Kiskunsági Nemzeti Parkban (a képek Bucsi Sándor archívumából)
Patanyomok – ez lett a misszió neve. Hat-hét évvel ezelőtt kezdődött – emlékszik vissza Sanyi –, először csak egyedül vágtam neki az útnak, majd Pintér Szabolcs barátom is csatlakozott hozzám. Az egyik túrára elkísérte őket filmes cimborájuk, aki rövid videóban mutatta meg a kalandos utazás legérdekesebb pillanatait. Ebből ihletet merítve a továbbiakban magukra vállalták a forgatást. Kezdetben fogalmuk sem volt a filmkészítésről, de az utak során egyre inkább finomodott a képek iránti érzékenységük, és fokozatosan bővült a technikai felszereltségük is. Miután barátja búcsút mondott a zarándoklatoknak,
Sanyi egyedül maradt és egyszemélyes stábként alkotja meg filmjeit
a ló, az ember és a táj egységéből.
A Hortobágyon – próbatétel és mély belső utazás
Bucsi Sándor ma már sajnálja, hogy első két zarándokútjára nem vitt magával kamerát, így a Dél-Dunántúl, Somogy, Zala és az Őrség élményei nincsenek mozgóképen megörökítve. Utána készült alkotásai sorrendben: Tiszántúli síkságok (2019), Kiskunság (2019), Hortobágy (2020), Dunántúli-középhegység 1–2. (2021), Téli Kunság (2022), Északi végeken (2023), és ezeken kívül egy rövidfilm is született, a Bivalyos, ami külön csoda. Mindegyik bámulatos teljesítmény, főként annak tudatában, hogy az eredeti célokat szem előtt tartva sosem lehet elsődleges szempont a filmforgatás.
Megpróbáltatások, lélekjelenlét
A zarándoklás lényege a pillanatok megélésében rejlik, nem pedig annak a pillanatnak a megörökítésében, amelyet meg kellene élni. Két egymással ellentétes érzés ez, de valamit valamiért. Sanyi filmjeiben a tájak, a hangulatok, a találkozások dominálnak, nem pedig a narráció. Útjait olyan sajátos módon örökíti meg, hogy
a néző szinte együtt utazik a zarándokkal, vele együtt éli meg a kihívással teli és a felemelő pillanatokat is.
Ott van, amikor a táj emberei megszólalnak és a régi időkről mesélnek, megpróbáltatásaikról, elköteleződésükről.
Nehéz tovább baktatni a cél felé – Vércse lovával a Cserhátban
A filmbeli élmények átélése során az az érzés kerítheti hatalmába a nézőt, hogy egy letűnő világ utolsó napjaiba nyer bepillantást.
Tíz-tizenöt éven belül eltűnnek Magyarországról a régi vágású, természethez szorosan kapcsolódó emberek, akik még beleszülettek a tájba.
Az alkotó azt is őszintén bevallja: Nagyon nehéz egy egész napos menetelés után, éhesen vagy szomjasan, izzadva vagy vacogva nekiállni a kamera vagy a drón beállításának és megcsinálni a felvételeket, majd összepakolni és baktatni tovább a cél felé. És bizony a lónak is lehet rossz napja.
Valamennyi zarándoklaton adódnak olyan esetek, amelyekhez lélekjelenlét, spontán helyzetmegoldó képesség és hidegvér szükségeltetik. Sokszor egy paraszthajszálon múlik a ló vagy a lovas testi épsége.
Mecseki túrájukon beszakadt alattuk a korhadt erdei híd, órákig tartott a mentőakció.
Alaposan, előre meg kell tervezni a településeket elkerülő útvonalakat, ha pedig ez nem megoldható, óhatatlanul rákényszerülnek a forgalmas műutakra vagy éppenséggel a dübörgő kamionok közé, amitől a legbékésebb paripa is megvadulhat. Máshol a térerő hiánya okozhat galibát.
Bucsi Sándor Baka lova a Bakonyban
Sanyi felidézi azt az esetet, amely a somogyi dombok között történt. Mivel akkor még nem használtak műholdas navigációt, találomra haladtak előre árkon-bokron, sűrűn burjánzó erdőn át. Csak két-három óra elteltével vették észre, hogy elhagyták a málháikat, melyek útközben leszakadoztak. Folyt róluk a víz, a lovak is tajtékzottak, s felérve a dombra
egy vadhálóval elzárt golfpálya tárult eléjük, ahol egy joviális úr békésen golfozott.
Szürreális látvány volt. Aztán a csomagokért vissza kellett araszolni az addig megtett úton – szerencsére minden meglett.
Mindig van mire koncentrálni – Vércse lovával a Mátrában
A túra során sosem a cél lebeg lelki szemeim előtt – árulja el negyvennégy éves barátunk –, hanem folyamatos figyelemben, jelenlétben vagyok. Honnan szerzek vizet…, hova léphet rosszul a ló…, hol fogok letérni az útról… Mindig van mire koncentrálni. A nomád lovas zarándoklat gondolati síkon nem enged sem a múltba, sem a jövőbe révedni. Folyamatos jelenben tart.
Itthonról hazáig
Magyarországon nemigen van olyan urbanizációtól távol eső tájegység, ahol Bucsi Sándor egyedül vagy társaival ne járt volna. Ma már sok mindent másképp csinálna. Első zarándokútjára nem vitt magával sátrat, csupán egy vízhatlan ponyvát és egy hálózsákot. Azóta kitapasztalta, mire van szüksége. Kunfakó lova is rutinosabb már. Bár az első napokban még most is lázadozik, utána azonban már lehajtott fejjel követi a gazdáját, nem kérdőjelezi meg, mi is a küldetése.
Sanyi szeme felcsillan: A természet formálta karakteres emberekkel szó nélkül is értjük egymást. A velük való találkozás mindig időutazás.
Egyszerűséget, szilajságot, szótlanságot tanultam tőlük. Engem is formál a puszta.
Kint, a síkságokon, ha fúj, ha esik, ha hideg, ha meleg van, azt közvetlenül a bőrén érzi az ember. Itt találtam meg a lelkivilágommal harmonizáló közeget. Nyugodtabb lettem, nem tulajdonítok jelentőséget a szavaknak, nincs bennem közlési vágy, és sokszor már kívülről tudom szemlélni magamat és a történéseket.
A természet formálta karakteres emberekkel szó nélkül is értjük egymást – néhai Kovács Palkó juhász
Elmondása szerint mindenütt máshol tudathasadásos állapotban tengődött. Hosszú és rögös út vezette haza a tanyavilágba. Voltak olyan időszakok az életében, amikor
megtapasztalta a nagyvárosok felgyorsult, teljesítményorientált életét.
Megjárta Amerikát, takarított bevásárlóközpontban, volt autóbeálló egy floridai luxusszálló előtt, s ha úgy hozta az élet, dél-amerikai bevándorlókat fuvarozott az ország belsejébe.
Három év után tért vissza, ám újra külföldre költözött. Angliában egy London melletti kisvárosban raktárvezető lett egy cégnél. Beleszállt a mókuskerékbe. Egy idő után kezdte belátni, ez az út nem vezet kiteljesedéshez, fokozatosan fogytak az ambíciói. Amikor besokallt, mindent hátrahagyva hazajött. Átértékelte az életét, vett egy nagy levegőt és rászánta magát a változtatásra.
Elutazott Mongóliába „ÖNmagát” megkeresni.
Ez volt az első nagyobb léptékű lovas zarándoklata, ahol mindennap a saját korlátait kellett feszegetnie. Mindvégig a megszokott kényelmes világon kívül helyezkedett el. Megviselték a nappali perzselő melegek, az éjszakai fagyok, a napokig tartó esőzések, a rovarinváziók. A végtelenségbe nyúló füves területek, az impozáns hegyek, a fényzajtól mentes égbolt látványa, a rénszarvastenyésztő népek közvetlensége viszont mély nyomot hagyott benne.
A téli Kunság
Hazatérte után egyik lovastársa tanyát ajánlott neki a Kiskunságban. Azonnal beleszeretett a tájba, egyértelmű volt számára, hogy hazatalált. Bucsi Sándor két filmet is készített már szűkebb pátriájáról: Lenyűgöz a Kiskunság változatossága. Minden helynek sajátos rezgése, energiája van, amihez öntudatlanul kapcsolódunk. Ha ezek a rezgések harmóniában vannak a lelki karakterünkkel, akkor érezzük magunkat otthon.
A nagyvilág vonzásában
Sanyi legutóbb az Északi-középhegység szebbnél szebb tájait járta be Vércse lovával. A Börzsöny, a Cserhát, a Mátra nehéz terepnek bizonyult mindkettőjüknek. Persze felkészült a tizenkét napos zarándoklatra, mindent vitt magával, amire szüksége volt, hogy ne legyen kiszolgáltatva senkinek és semminek. Felpakolta a málhát a lóra, neki is jutott egy tizenöt kilós hátizsák.
A napi nyolc-tíz óra menetelés a hegyekben a sík terephez szokott vándornak embert próbáló kihívás
volt. Ráadásul mindössze napi két kulacs vízzel. A lovának is erőn felüli megpróbáltatást jelentett.
A Mátrában – az Északi-középhegység nehéz terepnek bizonyult
Az Északi végeken című film legfőbb üzenete az, hogy a nehéz helyzetek is leküzdhetők, ha az ember ráveszi magát, hogy kilépjen a megszokott kényelméből, és túllépjen önmagán.
Ha azt hiszed, a kaland veszélyes, próbáld ki a megszokást. Az halálos igazán
– vélekedik főhősünk.
A hazai tájak után messzebbre visz majd az útja: szeretne Mongóliában, Szibériában és Amerikában is rögzíteni egy-egy epizódot a Patanyomok című filmsorozatához. Amíg belső késztetést érez a kihívásokhoz, addig nem hagy fel azzal, hogy minél szélsőségesebb körülmények között tegye próbára az erejét. Bucsi Sándor számára valószínűleg egyszer majd véget érnek a kalandozások, abban viszont biztosak vagyunk, a pusztai világtól nem tudna megválni, mert az már örökre rabul ejtette.
