Megállok, elgondolkozom a megfogalmazást olvasva, vajon életem során tapasztaltam-e ezt vagy valami hasonlót. Nem kellett sokáig merengenem, mert egyik emlék követte a másikat.

Gyerekkoromban, a múlt század ötvenes éveiben édesapánkkal majd minden vasárnap kirándultunk, míg édesanyánk otthon az ebédet készítette és vigyázott a legkisebb testvérre. A Kruspér utcai kápolna hajnali fél hatos miséjét követően utunk gyakran a Margit hídhoz vezetett, ahol akkor a szentendrei HÉV végállomása volt.

Átszálláskor hatalmas kőtalapzaton ágyúra támaszkodó, zászlót maga alá gyűrő, félelmetes oroszlánszobrot vettem észre. Később közelebbről is megnéztem az emlékművet, de akkor is idegen és riasztó maradt. A posztamensen álló név – Przemyśl – gyermekkoromban kimondhatatlannak tűnt, a hátoldali feliratot, amely a vár magyar védőire emlékezett, már nem fedeztem fel.

A gimnáziumban a történelemórán – elérkezve az első világháborúig – érthetővé vált, mit keres itt a lengyel várra emlékeztető szobor, de ettől még idegen maradt. Távolságtartásom akkor ért véget, amikor az elmúlt években a családi iratokat rendezgetve az egyik keresztlevélen felfedeztem a város, az Osztrák–Magyar Monarchia talán legnagyobb erődrendszerének nevét. Testvérnéném keresztapja 1915-ben ott született, családja harmadik gyermekeként. Magas rangú tiszt édesapját családjával együtt még abban az évben átvezényelték Komáromba. Valószínűleg ezért nőhetett fel idehaza,
s elvéve édesanyánk unokatestvérét, lehetett keresztapa a családunkban.

Az emlékmű, Sződy Szilárd 1932-ben felavatott szobra semmit sem változott (bár 2000-ben újabb tábla került rá) a kőtalapzat ugyanolyan ormótlan, az üvöltő oroszlán ugyanolyan riasztó, de számomra családi emlékké vált, a „mienk” lett, a bajtársi összetartozás szívet melengető példájává nemesült.

Egy másik történet Esztergomot idézi. Anyai nagyapám ott született, s a hetvenes évek közepéig egy idős rokon még az ősi városban lakott, gyakran jártam ott, szerettem a Kis-Duna melletti sétány óriási platánfasorát, a Bottyán-ház környékét, kedveltem a kerektemplomot és a Vízivárost is. Egyvalami nem tetszett: a hihetetlen nagy méretű – elnézést a kifejezésért: otromba – bazilika, ahol egy gyermek elveszettnek érzi magát. Később, amikor megtudtam, hogy a török idők után a középkori templomot (a Bakócz-kápolna kivételével) lebontották, még a helyét is elsimították, szintjét süllyesztették, akkor aztán végképp ellenszenvessé vált. Megdöbbentett az emelkedő rámpa, amely kettévágja a félig kiépült teret: a kanonoksor épületei és a Szent Adalbert Központ mintha külön életet élne.

Iratrendezés közepette derült ki az is, amit addig csak családi históriából ismertem, hogy egyik ükapánk Bécsből költözött Esztergomba a bazilika építkezésére, és szobrászként, ahogy az egyik irat mondja, „arcfaragóként” dolgozott. Letelepedett, megházasodott, családot alapított… Ekkor vált a legenda valósággá: az írásos jelek – könyvek, művészettörténeti tanulmányok, levéltári adatok – tanúsága szerint. Kiderült például, hogy a kupoladob külső oszlopainak két tucat oszlopfőjét ő, Hoffmann Ignác faragta.

A bazilikát ma is túl nagynak látom, de valamelyest közelebb érzem magamhoz.

Az esztergomi bazilika

 

Tudom, ezek kivételes esetek, környezetünket, hazánkat ily módon megszeretni több emberöltőn át tartana, s talán sose jutnánk el a meghittség érzéséig. Szerencsére van más út is: a fölfedezés, az adott helyen élők, esetleg alkotók személyének, munkájának megismerése mindenhol otthonosságot hozhat, ahogy korábbi lakóhelyeinken, a Vízivárosban, Kőbányán, a Keleti Károly utcában vagy éppen Kisnánán. Így reméltem Óbudán is.

Amikor néhány éve Bel-Budáról Óbudára költöztünk, egyik kollégám megnyugtatott, nagyszerű hely. Értettem, meg így is gondoltam, de él a mondás: „lakva ismerni meg” igazán az embert és a környezetet is.

A szomszédos Föld utca megmaradt rövid szakasza a régi várost, Krúdy világát idézi.

A földszintes (ritkán emeletes), ma kissé szegényesnek tűnő polgárházakban – örömmel és meglepetéssel fedeztük föl – jeles emberek éltek. Ezen a háromszáz méteres szakaszon négy emléktábla őrzi hírüket: Földes Andor világhírű zongoraművészét, a koholt vádak alapján kivégzett Merényi Gusztáv orvos vezérőrnagyét, Foerk Ernő építészét, aki a szegedi Fogadalmi templom tervezője volt és Karádi Károlyét, az óbudai Árpád Gimnázium legendás tanáráét.

Itt várja vendégeit a patinás Gigler vendéglő. A környék otthonossá válásában a főszerep a sarki pékség eladóié, akik – ha néhány napig nem térünk be – már hiányolnak, egészségünk és unokáink iránt érdeklődnek. Éppígy a szomszédoké, akiket örömmel látunk a kertben munkálkodni; az ismerős rajztanáré, kitűnő beszélgetőpartnerünké; egy idős úré, akivel együtt kávézunk, s hozza az áttanulmányozott Óbudai Anzixot; a szalézi közösség tagjaié, akik befogadtak, s akik szervezik a fiatalok életét.

Két telekkel odébb új társasház épült. Csaknem egy évig dolgoztak a telek feltárásán, kutatásán a régészek: római kori mellékutca, épületrom, a hunok idejéből bizánci aranypénz került elő.  A ház nevet is kapott – legalábbis a terveken –, Miléva-ház. Furcsa, idegenszerű név. Fölkeltette a kíváncsiságunkat. Ki a névadó? Kiderült, hogy az utca névadójának, San Marco hercegének felesége, majd özvegye, a Nagyszentmiklóson született, görög családból származó Nákó Miléva volt. Az utca és ez a ház méltán őrzi a nemes asszony emlékét, aki jelentős területet adott, és alapítványt hozott létre szociális intézmények létesítésére.

A római birodalmi múlt, Aquincum sokszínű népessége valamilyen módon ma is jelen van itt, Óbudán.

A szalézi szerzetesek között egy lengyel atya, indiaiak, vietnámiak, Nigériából származók szolgálnak, a szerzetes nővérekkel egy madagaszkári nővér is munkálkodik, a közeli brit iskola környékén sokféle nemzet fiai tűnnek fel, a szomszédos kísérleti lakótelepen összegyűlő kutyasétáltatók között ragyogó mosolyú, magyarul kifogástalanul beszélő afrikai hölgy is van. Az édesanyával kialakult köszönőviszonyt kamaszodó lánya is „örökölte”, félszeg mosollyal köszön, amikor találkozunk.

Különösen a Covid-járvány idején sokat bóklásztunk az itteni utcákon. A házak között nincsenek különlegesek, de lassan olyan ismerősökké váltak, hogy egynek-egynek az eltűnése – nagyobb, több lakásos épül a helyére – már hiányérzetet kelt. A figyelmes szemlélő észreveszi, hogy vannak egyszerre épült nagyobb, tömbméretű együttesek; környékünkön a „városi házak” csoportjai találhatók, a világháború előtt épülteken a főváros címere. Ezekben az épületegyüttesekben bérlakások vannak, egészen egyszerűek, kicsinyek is: jó látni, hogy a közösség (a község – ez tulajdonképpen a főváros is) egykor figyelt a kevésbé tehetősekre s a szegényekre is.

Nyitókép: Régmúltról, múltról és közelmúltról mesél Óbuda főterének és a háttérben megjelenő lakótelepnek az építészete
Fotók: Wikimédia Commons