Aligha kell a Szent Jobbról a magyar olvasónak bármit mondani. Ruffy Péter Magyar ereklyék, magyar jelképek című könyvében a magyarság  alapvető értékei között elsőként a Szent Jobbról ír. Féltve őrizzük, tiszteljük. Fordulatokban és drámai időszakokban bővelkedő történelmünkben sorsa hányatott, rejtélyekkel teli.

Szentendre különleges helyet foglal el a magyar városhálózatban. Sajátos domborzati, vízrajzi és történelmi adottságaival, no meg a főváros közelségével és a Dunakanyar kapujaként számos értéke és problémája adódik. Sok kérdést vet föl a Dunakanyar körút.

A második világháború után, kiváltképp a nagyvárosokban súlyos volt a lakáshiány, nehéz helyzet alakult ki a fővárosban. Az 1949-es népszámlálás adatai szerint Budapesten több mint négyen laktak közös otthonban, s a lakások hetven százaléka egyszobás volt.

Aachen egykori püspöke, Klaus Hemmerl Mennyei Jeruzsálem című kötetében jegyezte föl: „A dolgok nemcsak olyanok, amilyen a létük; a dolgok olyanok, ahogyan szeretik azokat.” Ez számomra azt jelenti, látásunk, értékelésünk érzéseinktől is függ.

Talán ötven éve, hogy egyetemistaként, építésznek készülve barátaimmal Nagybörzsönyben jártunk, s megnéztük a falun kívül, egy dombon álló középkori Szent István-templomot. Különleges érzés töltött el: megragadott a körítőfalon belüli külön világ.

Közös életünket a hetvenes években, Kőbányán, a vasút mellett, a Korponai utca kétemeletes bérházában szoba-konyhás lakásban kezdtük. A vécé – a lakás mellett – két otthont szolgált, s télen folyamatosan égett a lámpa, hogy ne fagyjon be öblítő tartályában a víz.

Édesapánk nagybátyja, akit mi, testvérek nagyszülőként ismertünk, családjával Kisnánán élt, a templom és a plébánia szomszédságában álló lakóházban, helyén ma óvoda van. Ott, a Mátraalján, falu szélén… kezdetű Fazekas Anna-mese, számunkra átélt valóság volt.

Az emberben különféle képek, képzetek élnek a városról. Már a gyermekben formálódik, elsősorban a szülővárossal, a gyermekkori lakóhellyel, aztán az ifjúkori és felnőtt élettérrel, az utazásokkal. Alakítják az olvasmányok, a filmek és mások beszámolói is.

1961 szeptemberében költöztünk – édesanyánk és a négy testvér – a Várhegy oldalába, a Toldy Ferenc utcába. A ház egyforma távolságra állt a Batthyány tértől és a Széll Kálmán (akkor Moszkva) tértől, a Kaleftől, egy kör mentén templomok vették körül.

Egy városi utca olyan, mint a vízcsepp a tengerben: magában hordozza a település sok-sok jellegzetességét. Budán, a Rózsadomb lábánál húzódó Keleti Károly utca két világot köt össze: a Margit körút sűrű és a domboldal lazább környezetét.

Magasan fekvő utcáról lenézve gyakran furcsa érzésem támad: a kép szokatlan, valami hiányzik. Belém hasít: nem látok tetőket. Hol vannak a megszokott cseréptetők, színük és formáik, a gerincek közelében kibukkanó kémények, s leginkább a padlások?

Sose bonts le egy kerítést addig, amíg nem tudod, hogy miért állították fel – fogalmazta át szabadon naplójában J. F. Kennedy elnök az író, filozófus G. K. Chesterton szavait. Egy település élő organizmus: nem szabad akárhogyan hozzányúlni, beleavatkozni az életébe.