A nagyvárosias Margit körút – az egykori Országút – a középkori, fallal körülvett Buda határát jelenti, csak a Bem József utcai nagy kanyarban hagyja el az egykori városfal–városárok vonalát, hogy Felhévíz felé vegye útját, míg a kertes villákkal, társasházakkal szegélyezett Keleti Károly utca finom törésekkel három részre tagolódik. Az első szakasz inkább tér, egyik oldalán nagyrészt a Mechwart-liget övezi; a másik kettő zártabb, városi utca, helyenként nyiladékkal, épületközzel. Ez a törtvonalúság növeli az utca érzékelhető hosszát. A tagolást még jobban kiemeli az utcaszakaszok különféle lejtése: először erőteljesen emelkedik, majd szinte vízszintes lesz. Az ismétlődő épületközök lehozzák a domb frissebb levegőjét a nyári napokon felhevülő környezetbe.
Lakóházak és intézmények
Az utca kapuja a Margit körúton álló két, láthatóan egy időben épült, Dúl Dezső alkotta épületpáros. Hogyan lehetséges ez, mikor a körút e szakaszán, domb felőli oldalán nincs két egyforma ház? Itt látjuk nyomát az egyik legerőteljesebb városátalakító erőnek, a háborúnak. A két ház, egyikük, az 1936-ban épült Regent-ház megsemmisült, illetve megrongálódott a második világháborúban, így vált lehetségessé, hogy a múlt század ötvenes éveinek végén egységes terv alapján valósuljanak meg az új épületek. A körút külső oldalán egyébként még a harmincas évek elején is földszintes házak álltak.
A Mechwart-liget parkja láthatóan mélyebben fekszik, mint a környező terep. Ezt mutatja északi végében a lépcsővel megközelíthető kerületi polgármesteri hivatal kimagasló, reprezentatív szocreál épülete meg a Budai László utca melletti mélyben húzódó előkert támfala. Az ilyen jellegű bevágások a terepbe jól mutatják Buda-szerte az egykori agyagbányák, téglaégetők, téglagyárak helyét.
A régi városi területek további jellegzetessége a funkciók kevert volta: ebben az utcában a lakóházak mellett számos intézmény is helyet talált. Elsőként mindjárt a Központi Statisztikai Hivatal székháza 1896-ban. A nagy lendülettel fejlődő, s országos intézményekkel gazdagodó fővárosban az újak hova is kerülhetnének, mint a városon kívülre, a település széleire: itt elérhető áron akadnak telkek, találhatók összefüggő, tekintélyes méretű területek.
Ebben az utcában, ezen a környéken is az állam által épített jelentős intézetek voltak az úttörők, a területet felértékelők, s ezeket követte a magánerőből megvalósuló lakóházak sora. A KSH épülete után nem sokkal, 1902-ben adták át az akkor Oszlop utcának nevezett Keleti Károly utcában az Országos Magyar Chemiai Intézetet, telkén az Állatélettani állomással és a Vetőmagvizsgáló állomással. A közelben épült meg az Országos Meteorológiai Szolgálat, tovább növelve a környék vonzerejét. De a dombvidék lakóhellyé válását segítette egy kollégium, majd az iskola – ma II. Rákóczi Ferenc Gimnázium. A konviktust emelték előbb, később, 1909-ben az iskola régi épületét, s az együttes teljessé vált a templommal és a mellékutcában nyíló tanárlakásokkal.
Ikervillák és bérházak
A XX. század elejétől egyik lakóépület magasodik a másik után: 1905 táján a mai 26-os telken hatszintes bérház, 1908–1909 táján Komor Marcell és Jakab Dezső építészek ikervillája, majd a telkek utcai részén egy-egy bérház (a 29. és a 31. számú telken), Fleissig és Fischer romantikus villái a 33-as és a 35-ös telkeken. Ezek a villák az út domboldali kertjeiben emelkedtek, s az elébük kerülő utca menti bérházak csak néhány év múlva születtek meg.
A környék legnagyobb kertjébe a Zipernovszky-villát csak jóval később, a húszas évek második felében építették. Az utca kiemelkedő építészeti együttese: a Mailáth-házak. Kétszázötven lakásos beruházás, élén a felmagasodó, szállodaszerű épülettel, földszintjén vendéglővel, árnyékolókkal védett terasszal. A szobákhoz étellift vitte a megrendelt étkeket. Az együttes egységes építészeti kialakításáról könnyen felismerhető. Legfőbb jellegzetessége a földszinten, az utcavonalon álló üzletsor, amelynek tetején az első emeleti lakásokhoz óriási teraszok tartoznak. Ezáltal az utca zárt jellege magmaradt, de a lakások már mind napsütöttekké váltak. A házak a kor neobarokk díszeit viselik magukon, a lakások azonban minden ízükben modernek, a kort megelőző színvonalúak.
Az utca épületei közül említésre méltó az egyetlen műemléki védelem alatt álló épület, az Árkay Aladár tervei alapján épült Krisztus Király-templom 1926-ból, de nem feledkezhetünk meg a Kitaibel Pál utca sarkán álló Társalgó Galéria egyemeletes házáról sem, amely nemcsak alacsonysága, hanem kertje miatt is különleges. Az 1910-es években épült az első része, s építtetője eredetileg is közösségi térnek szánta.
Az utca beépítése a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején vált teljessé. A háború után már csak két új társasház épült és a gimnázium újult meg teljesen, mert a domboldal mozgása az épületet életveszélyessé tette.
Az utca lakói
A város egyszerre emberi közösség és fizikai valóság; az utcát is ez a kettősség jellemzi. Szólni érdemes tehát az ott élő emberekről is. A villák lakói koruk társadalmának jeles tagjai voltak: Zipernovszky Károly mérnök, Komor Marcell és Jakab Dezső építész, Fischer Ferenc is építész. Az utca társadalma a XX. század végén nagyon összetett volt, talán kopott háború előtti fénye, de több jeles ember is itt talált otthonra.
Az emléktáblák tanúsága szerint ebben az utcában élt Tildy Zoltán köztársasági elnök, Dombrovszky László festőművész (Raoul Wallenberg hiteles arcképének festője), Komor András író, műfordító, Sinka István költő, Sós Aladár építőművész és lánya, Sós Júlia tanár, vitéz Szentgyörgyi Dezső vadászrepülő. S még néhány név, emléküket nem őrzi emléktábla: Springer Ferenc, a Velence-tavi Intézőbizottság vezetője, Hörcher Ferencné Nóra, a VÁTI kutatója, a területfejlesztés jeles képviselője, Endreffy Zoltán filozófus, Dankó Iván római katolikus pap…
Az utca életéhez az egyszerű emberek éppúgy hozzátartoznak, nélkülük nem lenne teljes a kép: egyikük egy fiatalember, aki Volkswagen-bogarakat javított éveken át, egy másik férfi, aki feleségével egy üzlethelyiségben lakott, s rendszeresen bütykölte, javítgatta ősöreg Ladáját, a minden kacatot gyűjtögető bácsi, a francia társalkodó „Pá, édes!”-néni, az írógépszerelő Bajor úr, a több ház körül rendet tartó, még a lomtalanításkor is tiszta járdát biztosító és régi magnókat gyűjtő-javító Tibor, a második világháború előtti évektől működő férfiszabóműhely. Az utcához tartozott a fürge mozgású, nyáron is kalapban járó Kurtz Imre bácsi; a műhelyében fáradhatatlanul dolgozó elektromos szerelő, Márti kis élelmiszerboltjával (a helyiségben a háború után egy ideig a kerületi elöljáróság működött, anyósomék is ott kötöttek házasságot 1945-ben).
Úgy mondják, az európai város állandó, és polgárai között valamiféle szolidaritás alakul ki. Így van ez itt is: a templom lépcsője melletti fülkében otthont találó hajléktalan mindennap kapott élelmet, meleg teát az utca lakóitól, az egyházközség híveitől; az önálló életvitelre alkalmatlan, árván maradt Cimpi hétvégi ellátásáról is a közösség gondoskodott (Fejérdy Márti nyaralásának idejére előre megszervezte a beosztást); az utca csellengő gyerekeivel többen tanultak, terelgették őket a játszótéren.
Jellegzetes figura volt hosszú éveken át Fonth úr, a cukrász. Apró cukrászdájában sokan megpihentek. Az utca lakói legalább fél évig gyászolták: a kirakat előtt állandóan égtek a mécsesek, gyertyák, s egy-egy virág is odakerült. Az örökösök is segítettek ebben, kitették az üvegre nagy méretű fényképét.
A házak és lakóik sorsának nehézségeit nem jelzi sem „botlatókő”, sem tábla, de az utca történetéhez tartozik, hogy jó néhány csillagos ház is volt itt; néhány éve Komor Marcell unokája, Székely Tamás emlékezett erre az időre.
Mennyi mindenről lehetne, kellene még szólni. Radnóti egy kőre lépett, ha nem akart felelni. Az utcában is fellelhetők jellegzetes, emlékeztető tárgyak: a Komor–Jakab-házak kerítése előtt álló két pad tartókövei egy hajdanvolt ház faragott kőkonzoljai, a 31-es ház bejárata melletti kő kerékvetők; a 33-as ház bejárata éjszaka ragyog fel – egy életfa vagy a nap ragyogása sejlik fel benne.
S akkor még nem beszéltünk az utca kanyarulatában fekvő teresedés járdaszigetén álló Nepomuki Szent János-szoborról, Markolt Sebestyén alkotásáról, ha hihetünk az emlékezetnek, immár a harmadik azonos tárgyú szobor e helyen. S ha az időben még messzebbre pillantunk, egy vesztőhely tűnik fel a múlt ködében, valahol itt, a városfalon kívül állt a budai hóhér háza is. A barokk kedvelt szentje is átélte azt, amit a kivégzettek, mert őt belefojtották a folyóba – erre utalnak a szobor lábszárát ölelő hullámok.
Mennyi érték és titok, mennyi emberi történet! Családommal harminckét évig éltünk ebben az utcában.
Borítókép: Finom törésekkel halad a Keleti Károly utca a Margit körúttól a Marczibányi tér felé. Fotók: Hernád Géza
