Megfogott a majd ezerévnyi távlat, az ősök „szelleme”, a templom egyszerűsége, arányai, az egykori cinterem – a régi magyar nyelv így nevezte a fallal körülvett temetőt, később a templomudvart is – bensőségessége, a belétemetett emberek által „megszentelt” föld, az árnyat adó nagy fák jelenléte, a hely időn kívülisége. Legközelebb Nógrádsáp gótikus templomában és annak kertjében találkoztam ezzel az ihlető, elbűvölő közeggel.
Sokfelé járva az országban és a határokon túl is, újra meg újra hívtak e történelmi helyek Csíkménaságtól egészen Őriszentpéterig, Szikszótól és Vizsolytól Mánfáig. Ezek által erősödött meg bennem az a meggyőződés, hogy a templomokhoz szervesen hozzátartozik a körülöttük fekvő temető, az ókeresztény bazilikák előudvarát idéző, gyakran fallal kerített kert, a cinterem, no meg az árnyat adó ősi fák. E helyeken értettem meg Pilinszky János Egy város ürügyén című írásának sorait:
„Minden formailag sikerült templom: egy-egy világmodell; a kimondhatatlan és ábrázolhatatlan univerzumnak egy-egy lehetséges megfogalmazása a művészet titokzatos jóvoltából. A román és a gótikus templomok ilyenek voltak. Az ember lakóházával szemben, mely a földé, a templom a mindenség épülete; a templomtér az univerzum egy parcellája.”
Hazánk településszerkezete, a települések sűrűsége, nagysága, egymáshoz és a természeti tájhoz való viszonya sokat változott; igen sok település elpusztult (tatárjárás, török megszállás, gazdasági érdekek, termőhelyi adottságok elégtelensége… következtében), más helyre áttelepült. Az Alföldön nagyobb volt az átalakulás, ezt jelzi, hogy az ottani települések területe ötszöröse a dunántúliaknak, de az átrendeződés még a Dunántúlon is jelentős volt. Egykori helyüket gyakorta csak a templomok romjai jelzik és őrzik. Sok helység határában – szántóföldek közepén, erdők, ligetek rejtekében, legelők sajátos részein – állnak csonkatornyok, pusztatornyok, pusztatemplomok. Emlékeztetőül néhány név: Balatonfüred – Papsoka, Berettyóújfalu – herpályi csonkatorony, Cikó – Mária-széplak, Dörgicse – Alsó-, Kis- és Felső-dörgicse romtemploma, Gyepűkaján – Nagykeszi, Káptalantóti, Kővágóörs – Kisörs, Lajosmizse – Pusztatemplom, Révfülöp – Ecsér, Soltszentimre – Csonkatorony…
Az emlékezés objektumait, helyeit sokszor még megközelíteni sem könnyű, s gyakran a templom maradványai a „semmiben” állnak: nem tartozik hozzájuk érdemi telek.
A védetté nyilvánításkor általában egy „úszótelket” alakítottak ki számukra, ami csak az épület helyét és egy keskeny, egyméteres sávot jelent körülöttük. Ezt a fogalmat annak idején a lakótelepek építéséhez „találták ki”, pontosabban a tömbméretű állami tulajdonban lévő telkeken épült lakások eladásához – még a „létező szocializmusban”.
Pedig az épület és a telek, amelyen áll, szorosan összetartozik, egységet képez. Ezt fejezi ki az ingatlan-nyilvántartási törvény meghatározása is, amely szerint – a részletektől, a precíz megfogalmazástól most eltekintve – a földrészlet a föld felszínének összefüggő része, amivel együtt kell nyilvántartani a rajta létesített épületet és építményt, valamint a róla nyíló pincét. Magyarán épület nem létezik földrészlet – az építésügy és a közbeszéd nyelvén: telek – nélkül.
Tina Markušova, kassai műemlékvédelmi szakember 2016-ban a műemlékvédelmi egyetemen tartott előadása után beszélt arról, hogy Szlovákiában nem járultak hozzá a műemlék épületek telkeinek összevonásához, tömbméretű telkek kialakulásához, a tömbbelsők teljes és radikális átalakításához. A telek a házzal együtt képezi a történelmi, művészeti értéket – mondta.
Nálunk nem volt ilyen következetes e kérdésben a szakma, s a politika oldaláról is erőteljes nyomás szült elvtelen megoldásokat. Például a nagycenki két és fél kilométeres kettős hársfasorhoz tartozó telkeken házhelyek sorát alakították ki, pedig volt elég hely másutt is a faluban, Ráckevén a kastély parkjának nagy részét felosztották lakótelkeknek, Egerben az érseki palota barokk kertjének sarkából hasítottak ki egy lakótelket a borkombinát igazgatójának, Badacsony szőlőhegyén a kúriák kéthektáros szőlőskertjét „harapdálták” időnként a helyi potentátok, s mintha ma sem lenne másként.
Mátraszőlős Szent Erzsébet-templománál a középkori templom egykori körítőfalát ugyan elbontották, és egyes források szerint köveiből hangsúlyos tornyot emeltek az addig torony nélküli templomhoz, de a fal hajdani vonalának egyes szakaszain ülőmagasságig falat állítottak. A kőfalkezdemények egy részét növényzet futotta be, másutt a nézelődő számára pihenőhelyül szolgáltak, és főként nagyszerűen érzékeltették a templom egykori „terét”, az ősi temetkezési és védelmi helyet, a cintermet.
Valami ilyesmi hiányzik számomra sok helyütt. A Pesthidegkút határában álló gercsepusztai Boldogasszony-templomot helyreállították, rendszeresen istentiszteleteket tartanak, de ott éreztem igazán a lehatárolás hiányát. A felújítás, kiegészítés előtti évtizedekben végzett ásatás mutatta, hogy létezett cinterem a templomocska körül. Ezekben az években tudományosan megalapozott értékteremtéssel, értéknöveléssel találkozhatunk Tök és Kisdörgicse középkori romtemplomának új életre keltésével. De tudtommal esetükben sincs utalás sem az egykori körítőfalra, sem annak hiányára.
Fotó: Németh Balázs
A templomromok – a monostorok, kolostorok romjai kivételével (amelyek gyakran a helységeken kívül épültek) – egykori településeket is jelölnek, hiszen a koraiak közül sok elpusztult a tatárjárás, a török megszállás és más tényezők következtében. Ezért is tartom lényegesnek „jelenlétük” erősítését.
„A templom a mindenség épülete; a templomtér az univerzum egy parcellája” – állapítja meg Pilinszky idézett publicisztikájában, de talán nem lenne baj, hogy a mindenségből egy kisebb helyet jelölnénk kiváltképp hozzátartozónak. Ugyanő figyelmeztet, hogy „a város alapítói és mindenkori lakói életük halhatatlan részével, lelkük univerzális vágyaival benne éltek – és élnek ma is – a nagy egészben. De, mint halandók begombolkoztak.”
A drágakövek foglalata is fontos – bár általában kevésbé értékesek, mint a briliánsok –, hiszen így díszíthetik a hölgyek kezét, nyakát, így vonzhatják tekintetünket. Alighanem így igaz ez a templomokra, ősi emlékeinkre, szent helyeinkre is. A templomokhoz tartozó (kialakítandó) teljesebb, arányosabb telkek lehetőséget teremtenének a hajdanvolt (ahol volt) körítőfal érzékeltetésére, a sírkövek, osszáriumok bemutatására, emléktábla vagy emlékoszlop állítására, néhány árnyat adó fa ültetésére, ülőhelyek kialakítására, az egykori körítőárok fölidézésére. Mindez az emlékezést, a romnál töltött időt tenné teljessé. S fontos lenne a romtemplomhoz vezető út fejlesztése, az országúton az elágazás jelölése, néhány parkolóhely kialakítása. Így válhatnának az egykori maradványok életünk szerves részévé.
Nyitókép: Pesthidegkút-Ófalu határában romokból született újjá a gercsepusztai Boldogasszony-templom
