A háborús károk elhárítására, a házak rendbetételére kötelezte a tulajdonosokat az állam, majd következett a kisajátítás, s a többlakásos házak és bennük a lakások nagy részének államosítása. A kormány úgy igyekezett enyhíteni a válságon, hogy a nagy, polgári lakásokba – ahol nem volt „kellő számú” lakos – másokat, idegen családokat telepített. Így jöttek létre a társbérletek.

Nem ritka, hogy az efféle állami beavatkozás előkészítése során óhatatlanul kiszivárognak a hírek. Így történt, hogy az egyik minisztériumban dolgozó, híres családhoz tartozó tisztviselő ismerősei útján bérlőtársakat keresett Budán, a Bartók Béla út egyik sarokházában, a Ménesi úti elágazásban. Szüleink vidékről, Egerből, édesanyánk szülővárosából kerültek a fővárosba (ahol apánk középiskolai tanulmányait, majd katonaéveit töltötte), s lakást kerestek, mert a rokonoknál már nem fértek el. Eljutott hozzájuk ennek a lehetőségnek a híre, s édesapánk becsöngetett a második emeleti, lépcsőházból nyíló, elegáns lakásba. A bérlő, Lónyay Ferenc fogadta, akinél két egri vendég volt éppen látogatóban. A két férfi rácsodálkozott az új jövevényre: Te mit keresel itt?

Nem csoda, hogy máris megvolt a bizalom az idősebb úr és édesapánk között. Családunk 1959 tavaszáig lakott ebben a házban, s a tíz év során többet nem találkoztak a két egri jó ismerőssel. Az élet kifürkészhetetlen titkai közé tartoznak az ilyen véletlenek.

A lakás két, egymásba nyíló szobájában lakott a főbérlő a feleségével és három gyermekével, a harmadik szobában szüleink s mi, a sorra érkező testvérek, a negyedik, utcai szobában nagymama az unokájával és a konyha melletti cselédszobában az egyedülálló Márton. Ez utóbbiak mindhárman a főbérlő közeli ismerősei, részben rokonai voltak. Ez az együttélés – egyetlen közös konyhával, kamrával, fürdőszobával meg vécével – csúcslétszámát 1956 őszén érte el: akkor tizenhárman voltunk, meg a majdani jövevény – édesanyánk öcsénket, negyedik gyermekét hordozta a szíve alatt. A létszámban lényeges változást hozott ez az időszak, mert a két Lónyay fiú elhagyta az országot, és az Amerikai Egyesült Államokban talált új otthonra. Testvérnéném, aki akkor kezdte az első osztályt, élénken emlékszik a búcsúzásra, amelyen ott volt az egyik fiú, László menyasszonya is.

Szentimreváros látképe a Gellérthegyről az 192-as években

 

Hogy miként zajlott az élet; hogyan lehetett egyeztetni a különböző igényeket és lehetőségeket, hogy mibe került ez szüleinknek, arról csak gyermeki sejtéseink vannak, lehetnek. Mi azt tapasztaltuk, hogy hetente egyszer jutottunk be a fürdőszobába (amikor a fürdőhengerben apánk jól befűtött, hogy meleg víz legyen), a többi napon a szoba kis vaskályhája előtti nagyobbacska fémlemezen álló hokedlire helyezett lavórban mosdottunk, a szobában ettünk; életünk jellemzően ott zajlott.

Mi, gyermekek egy kétszemélyes kinyitható kanapén aludtunk, édesanyánk a szemközti fal mellett álló ágyon, s a kettő között apánk egy kinyitható fotelágyon (amit a család sőberlinek hívott). Néhány éve csodálkoztam rá a régi Budapestet bemutató egyik fényképes könyvben az udvari szállító Schöberl cég korszerű bútoraira, köztük a nevezetes fotelágyra („Nappal fotel – éjjel ágy” – szólt a hirdetés 1930 körül). A szoba telítettségét érzékelteti, hogy 1956 januárjában a földrengés hatására táncoló, még megőrzött karácsonyfa a nagy ruhásszekrény tetején állt (illetve akkor éppen billegett), csak ott fért el biztonságban. Számunkra, gyermekek számára ez inkább érdekes volt, mint félelmetes. A faltól falig csaknem hiánytalanul összefüggő ágyfelület nekünk csodálatos volt – gondolom, szüleink másként élték ezt meg.

A főbérlők sarokszobája és a mi szobánk között volt egy kétszárnyú ajtó – azokban az években természetesen zárva –, ami az eléje akasztott szőnyeg ellenére a hangok jó részét átengedte. Az egyik többször emlegetett ilyen eset volt az, amikor a falióra éjfélkor csak nem akarta abbahagyni az ütéseket, s Feri bácsi indulatosan kifakadt az éjszaka csendjében: Elég legyen!

Feri bácsi felesége, számunkra Biri mama (Lónyay Ferencné született csabacsűdi Dókus Borbála) többször vigyázott ránk, amikor mindkét szülőnket elszólította valamiféle kötelesség. A bizalmi viszonyt jól jellemzi, hogy amikor családunk vidéken, a nagyszülőknél nyaralt, a főbérlő – pillanatnyi pénzzavarban – kölcsönzött szüleinktől, mert tudták, hogy hol tartják a pénzt. A kapcsolat tartósnak bizonyult: Biri mamával – aki férje korai halálát követően fiai után ment az Egyesült Államokba – haláláig leveleztek szüleink, s László fiuk egyik gyereküknek őket választotta keresztszülőknek. Menyükkel Kati néném máig tartja a barátságot. Leveleiből egyértelmű, hogy az eltelt évtizedek nem csökkentették a honvágyat, sőt még növelték is.

Mivel a konyha ajtaja a gangra nyílt, az egykori cselédszobában lakó Márton – nekünk bácsi – ott járt be, ezért a bejárati ajtó melletti csengőn csak hárman „osztoztunk”: egy csöngetés a Lónyay családé, kettő az unokáját nevelő nagymamáé, három pedig a mi családunké. Ez a hármas csöngetés aztán elkísért bennünket, leginkább szüleinket, bárhová is költöztünk. Az otthon-
lévőknek ez a három hang jelezte, hogy családtag érkezett.

Érdekes helyzeteket teremtett a bezártság az egyetlen szobába. Az ötvenes években hiány volt fenyőkből karácsonytájt. Volt, amikor egy másik, idősebb gyerekes család mentette meg a karácsonyunkat, akik – átadva nekünk a fájukat – az égősorral formáztak maguknak fát a faliszőnyegen. A következő évben édesapánk jó előre beszerezte a fát, de a szoba egyetlen ablakába nem lógathatta ki, mert azt belülről vagy a sétáról hazatérve az utcáról is észrevettük volna. Ezért a fürdő melletti lichthofba lógatta ki. Huszonnegyedikén döbbenten tapasztalta, hogy a meleg megtette hatását, egyetlen tűlevél sem maradt rajta. Futva sietett a Nagycsarnokig, s ott az utolsó fenyőágakra vetette magát. Hazatérve nagy átalakításba fogott: a törzsbe beépítette az ágakat, így formált fenyőt. Évekkel később tudtuk meg a történetet, s az ötlet egyszer évtizedek múltán nekem is segítségemre volt. A kilencvenes évek elején a munkahelyi elfoglaltság miatt az utolsó napra maradt a fa beszerzése, s akkor én is arra kényszerültem, hogy mi alkossunk fenyőfát.

Szüleink természetesen – bármilyen jó volt is a kapcsolat a társbérletben – önálló otthonra vágytak. Még házmesteri lakásra is pályáztak, amit nem nyerhettek el, mert megbízhatatlanok, „osztályidegenek” voltak. A társbérletnek 1959 tavaszán lett vége, amikor családunk egy lakótelepi két szoba hallos bérlakást kapott, feltehetően a Gamma Optikai Művek révén, ahol édesapánk dolgozott. A lágymányosi lakótelepi lakás, annak egy évvel későbbi „betechnikázása” (fölszerelése „poloskával”) már egy másik történet.

Talán érthető e sorokból, hogy a hatvanas és a hetvenes évek gyakori kabarétréfái a társbérlet szörnyűségeiről számomra kevéssé voltak érthetők, vagy ha érthetők voltak is, nem érintett mélyen, egészen más élményeket hívott elő. Másutt, több helyen tapasztaltam, hogy a kényszerű társbérletek igen gyakran heves vitákba torkolltak, lehetetlen helyzeteket idéztek elő,s végül a lakások felosztásához vezettek. Még ma is sok helyen megvannak ezek a kényszer szülte, szétszabdalt, rossz alaprajzú, beosztású lakások a fővárosban – emlékeztetve a múltra, a kényszerhelyzetekre és az erőszakos társadalmi megoldások ellentmondásaira. Engem persze szüleinkre emlékeztetnek, erőfeszítéseikre, alkalmazkodóképességükre, hogy nekünk felhőtlen gyermekkort biztosítsanak.

 

Nyitókép: A társbérleti életforma Budapest egész területén dívott a múlt század ötvenes éveiben