Szent Jobb és Szentjobb

Számomra a Szent Jobb azonban mást is jelent: a két szót egybeírva – Szentjobb – édesapám szülőhelyét, a partiumbéli falut. Ez az ősi hely édesapám emlékezetében „naggyá nőtt”, valószínűleg azért, mert amikor a négygyermekes család anyagi helyzete az 1920-as évek végén megrendült, ő átkerült az akkor már a szomszéd országhoz tartozó faluból magyarhoni gyermektelen nagynénikhez, nagybácsikhoz. Pusztamérges, Baja, Veszprém és Mezőtárkány voltak lakhelyei, s így változtak iskolái is.

Szentjobbon óriásira nőttek a zöldségek, a szőlőlugas roskadozott a finom fürtöktől, a kenyér felülmúlhatatlanul lágy és ízes volt (még a sütés után egy héttel is), s az ottani bor vetekedett a Tokajival.

Húga, egyetlen még élő az otthon maradt testvérekből a kilencvenes években kapott vissza valamit az egykori birtokból, szőlőt, pincét, szántóföldet. Akkortájt jártunk mi is néhányszor a faluban és annak szőlőhegyén.

Nekem, településekkel foglalkozónak, tanulságos volt látni a jellegzetes településszerkezetet: a középkori, a Berettyó folyó védelmét kereső Belső-falut és a vízjárta hely szélén, a dombok lábánál húzódó Külső-falut.

A középkorit mesterségesen kialakított vizesárok, folyóág kerítette, védte a palánkon kívül. Utcácskái keskenyek és kanyargósak voltak, a telkek kisebbek és kevésbé szabályosak.

A török után települt újabb rész már széles utcára szerveződött, a telkek nagyobbak és szabályosabbak, komoly méretű melléképületekkel rendelkeztek. Az utca a faluszéli legelő felé szélesedett, hogy a telkekről, a hajnali hívó tülökszóra sorjázó állatok jól elférjenek. A régi, védett falurészt széles legelő vette körül. Ez csak az újonnan beépített rész felé, északra vált keskenyebbé, a többi irányban a széles ártér, nagyvízi meder hatalmas legelővel öleli körül a Belső-falut.

A helyi legendák szerint monostora és vára volt Szentjobbnak, amelyeket az utóbbi évek ásatásai részben igazoltak is. Édesapám helyi történetei a falu feletti dombra felkúszó temetőbeli monostorról és a Belső-faluban álló templom körüli kiemelkedő részen álló várról szóltak. A helyszínen járva egészen valószínűnek tűntek a történetek, különösen ha tudjuk, hogy az itt őrzött Szent Jobbról kapta a helység a nevét.

Izgalmas betekinteni a XI. század életébe, ahol egy bihari származású ember, Mercurius bekerülhetett az István király sírját vizsgáló bizottságba, Székesfehérvárott. Ahol „ereklyegyűjtés” gyanúja miatt László király kizárta a bizottságból; a szentté avatáskor csodás módon előkerült Berekiben (a mai Szentjobbon) István jobbja, ahol a király megbocsátott a szerzetesnek, s ahol monostort építtetett (kőből, a korábbi fából épült helyett) az államalapító szent király ereklyéjének őrzésére. Különösen érdekes ez, ha tudjuk, hogy a falutól negyven kilométerre fekvő Várad kedvelt helye volt Szent Lászlónak.

Ezernyi a kérdőjel a Szent Jobb és Szentjobb körül, szinte semmi sem bizonyos.

Meddig őrizték a becses ereklyét a Berettyó menti településen? A tatárjárásig, a mohácsi vészig? Honnan és hogyan került Raguzába? Vajon tényleg István király keze őrződött meg? Hová lett a gyűrűje?

Én nyugodt vagyok e tekintetben. Egyszer Komoróczy Gézát kérdezték Jézusról. Az újságíró felvetésére, hogy sok a bizonytalanság vele kapcsolatban, a tudós azt válaszolta: azt is nehéz kiderítenünk, hogy ki volt dédanyánk tanítója, honnan tudhatnánk mindent biztosan kétezer év távlatából. Nyugalmamat az is erősíti, hogy eleink nem „játszottak” a komoly dolgokkal.

Sorjáznak a kérdőjelek a település történetében is. Egyes leírások szerint a monostort alakították át erődítménnyé, várrá. Ismereteim szerint a bencés monostorok, Subiaco és Montecassino hagyományát követve településeken kívül épültek, lehetőleg hegyoldalba, dombtetőre – mint hazánkban Pannonhalma, Pécsvárad, Szekszárd, Almád (Monostorapáti), Kaposszentjakab, Bugac… A várak meg – ahol nem volt markáns domb vagy hegy – a vizek védelmében, a település közvetlen közelében. A leginkább hitelesnek tűnő régi metszeten az erődített településtől távol, a domboldalon látszik egy épületrom, pontosan a mai és az ősi temető feletti helyen.

A monostor korabeli jelentőségét más is bizonyítja: egy csodálatos énekeskönyvet, az 1300-as évek harmadik negyedében készült Szent Jobbi Graduálét minden valószínűség szerint e monostorban írták. Erről írt Szigeti Kilián: Egy XIV. századbeli énekes könyvünk továbbélése című tanulmányában (Magyar Könyvszemle 1964/2.).

Novák Róza és Hoóz Szilveszter házassági értesítője (középen a két tanú), 1989 táján
Forrás: A szerző családi archívuma

 

Szentjobb településén már régen nem élnek rokonaink, de örömömre édesapám meséi valóra válnak, a múlt homályából napvilágra kerülnek. A családi legendárium szerint dédapám, az Újkígyósról származó Hoóz tanító úr jeles ember volt a faluban. A világhálón a falu történetével foglalkozó műre bukkantam: Csilik József a Partiumi füzetek 16. számában megjelent, 2001-ben kiadott könyvére. Ebből több családtagról is bővültek ismereteink: a fiatal tanító a helyi futballcsapat neves játékosa volt. A falu gyermekeit 1878-tól 1920-ig, negyvenhárom éven át tanította. Két lányát is megemlíti a szerző. Mária (apai nagyanyánk) a Lenin-fiúk helyi, tizenhat fős halállistáján szerepelt 1919-ben. Az okát nem ismerjük, s a füzet sem említi; könnyen lehet, hogy azzal érdemelte ki a haragot, hogy a nagy háború alatt a majd hatvanévesen harcoló édesapja helyett ő volt a kántor a katolikus templomban. Margit az egyházközség Caritas-bizottságának alapító tagja volt, és az egyik templomi harangnak – a kilencvenöt kilós Apát úr harangjának – „keresztanyja”.

A családi emlékezet szerint a tanító egy fiatal özvegyasszonyt, Novák Rózát, a helyi postáskisasszonyt vette feleségül. Hét gyermekük született: Róza, Mária, Margit, Anna, Erzsébet, Imre és Ilonka. Az Időjárás című folyóirat 1943. szeptember–októberi száma halála kapcsán ezt írja róla: December elején kaptuk a hírt, hogy az 1914-es világháború előtti észlelő gárdának egy értékes tagja, Hoóz Szilveszter ny. tanító 86. életévében elhunyt. A megboldogult 1904-től kezdve a román megszállásig volt buzgó, szorgalmas észlelője az Intézetnek a Bihar megyei Szentjobbon. Amikor a huszonegy éves megszállás után erdélyi megfigyelőhálózatunkat újjászerveztük, az aggkorban lévő Hoóz Szilveszter helyett leánya, Hoóz Margit kereste fel soraival az Intézetet, s családi hagyományként átvette a megfigyelőállomás vezetését. Ebből kiszámíthatjuk születésének évét: 1858. Érdekes, hogy a családi emlékezet 1852-t mondja születési évként.

Más forrásokból – a Budapesti Közlöny, Központi Értesítő, Néptanítók Lapja, Magyar Lapok – arról értesülünk, hogy Hoóz Szilveszter rom, kath. tanító, a Szentjobbi Hitelszövetkezet könyvelője; a Szent-Jobb és vidéke fogyasztási és értékesítő szövetkezet egyik cégvezetője, aki kántor és helyi lakos; az „okszerű baromfi-tenyésztés alapvonalai” című könyvet nyerte 1892-ben ötven tanító és iskola egyikeként; a bukovinai Józseffalva tűzvész utáni újjáépítésére 1939-ben adakozott a nyug. tanító.

Nemcsak a közösségért vállalt felelősségből adott példát gyermekeinek és tanítványainak, hiszen Imre fia a Nagy Háborút követően (ahol főhadnagyságig vitte) követte a tanítói pályán.

Talán nemcsak az elfogultság mondatja velem, hogy Szentjobb települése figyelemre érdemes, kutatása és értékeinek bemutatása fontos és támogatandó feladat.

Nyitókép: Szentjobb település egy 1686-os metszeten
Forrás: Várlexikon.hu