Ha rajtam múlik, írom, mert voltak kivételes évek, amikor az 1980 és 1988 közötti esztendőkben, a magyar hatóságok szempontjából üldözendő disszidensnek számítottam, majd 2020, a koronavírus esztendeje. 1979 őszén már tudtam, hogy december elsejétől a hamburgi építési hatóság ösztöndíjas gyakornoka leszek. Még betértem a balatonszemesi katolikus plébániatemplomba, hogy Isten segítségét kérjem az előttem álló döntésekhez – hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy távozásom több lesz egy röpke intermezzónál. És valóban, amikor 1989 nyarán ismét beléptem a templomba, és térdet hajtottam az oltár előtt, immár építésügyi főtanácsos voltam Hamburgban, és minden okom megvolt a hálaadásra.

Plébániatemplom
Képforrás: Wikimédia Commons

 

A falu platánsoros történelmi főutcájából kimagasodik a templomtorony. Az eredetileg középkori épület szentélyében reneszánsz dombormű látható. A török dúlás után a templomnak a korabeli feljegyzések szerint csak a falai maradtak meg, szentélye és sekrestyéje felismerhető volt. A barokk kori újjáépítése során a bent lévő rengeteg törmeléket nem hordták ki, inkább elegyengették a hajóban, ennek következtében a padlószint erősen megemelkedett, a tér szűkös, nyomott lett, csak restaurálásakor, 1972-ben bontották ki és állították vissza az eredeti térszintet, ily módon az arányok jelentősen javultak. A templomnak nincs orgonája, a harmóniumon viszont szívesen helyettesítette a kántort a miséken brácsaművész Vilmos unokatestvérem, akinek az orgona és annak „kistestvére” mindig is izgatta a fantáziáját.

Még jó néhány fésűs beépítésű, oldaltornácos, rácsos fémkerítésű régi ház áll a tó felé enyhén lejtő, kanyargó főutcában. A járda töredezett lapjainál igencsak vigyázni kell, hogy az ember le ne csússzon az árokba.

Lefelé, a Balaton felé menet egy ház tűnik fel, lehúzott redőnyökkel, talán évtizedek óta nem mozdították. (Egyszer ugyan felújították, de úgy látszik, most sincs állandó használója.) Gyerekkoromban kérdezgettem, vajon mi lehet az oka, de csak szűkszavú válasz érkezett, „Kohn fűszeres boltja volt, ő nem jött vissza Auschwitzból”. Íme, a XX. század szörnyűségei Balatonszemest sem kerülték el.

Csaknem hajszálpontosan a szemesi főutcánál végződik a Balaton déli partját végigkísérő fenyőerdő, mely részben a magas peremen, részben annak lábánál, a löszparton terül el (Boglárnál van még egy hasonló morfológiájú szakasz). Felfelé haladva a patika bájos szecessziós épülete mellett vezet a Sóhajok hídjának becézett korai betonhíd. Érdemes alatta átmenni, végig a Bagolyvár utcán, melynek beépítése a szemesi fürdőtelep legrégebbi részét képezi. A parcellázást a helyi földbirtokosok, a Hunyady grófok kezdték meg. Itt állnak a svájci hegyi lakokat imitáló, fafaragásos homlokzatú villák, az ilyen-olyan lakocskák. A polgári üdülőhely idillje, amelynek architektúráját Wettstein Domonkos építész több publikációban oly kiválóan feldolgozta.

A kápolna
A szerző rajza

 
És itt emelkedik az utca nevét adó Bagolyvár, egy török kori kisebb végvár helyén álló nagy méretű eklektikus villa, meg itt van a Bagolyvár utcai kápolna. A nyeregtetős, sárga klinkertéglás falú épület jellegzetessége a falba a lábazaton és nyílások keretezésén kívül mintegy véletlenszerűen belekevert néhány vörös terméskő. Kevés olyan épületet ismerek, amelynek méretéhez képest olyan aránytalanul nagy identitásalkotó hatása volt, mint ennek az 1946-ban épült kis kápolnának, amelyet a gyakorta Szemesen nyaraló Csonka Pál építészprofesszor tervezett. Jó időben, mióta az eszemet tudom, az árnyas fák alatti padokon és padok körül találkoztak, csevegtek a helyiek a vasárnapi mise után. Gyermekkoromban tudtam, ilyenkor következik a vasárnap fénypontja, amikor nagymamánk meghívta unokáit egy fagylaltra az azóta már megszűnt Fasor étterem kerthelyiségébe.
 

A hajdani barokk magtár a múlt üzenetét hozza
Képforrás: Wikimédia Commons

 
De menjünk vissza a balatonszemesi templomhoz, és induljunk a másik irányba, felfelé. A régi 7-es utat keresztezve, balra impozáns barokk magtár áll, jobbra az egykori Hunyady-kastély, amely régóta iskolának ad otthont. Az út elágazik – balra az emelkedőn némi erőfeszítés után (Balatonszemesen biciklivel szoktam közlekedni) a határ terhére egyre táguló családi házas beépítést magunk mögött hagyva, pléhfeszület mellett lógó hordó félreérthetetlenül jelzi, hogy elértük a szőlőhegyet. Először 1978-ban jártam itt – nyaralóként az ember inkább partközelben mozgott – az akkor készülő (Abercrombie-díjat nyert terv utáni második) balatoni regionális terv részét képező „zártkerti felmérés” végzésén, a feladatra önként jelentkeztem akkori munkahelyemen. A felmérés célja az volt, hogy képet kapjunk arról, milyen mértékben folyik még ténylegesen szőlőművelés, netán ugar van a hajdani szőlőskertek helyén, s a területet kezdik üdülőterületté alakítani. A felmérés egyébként igen vidám volt: unokatestvéreimmel együtt mentem a helyszínre, ahol számos esetben kínáltak minket egy-egy pohár borral a présházak domboldalba nyúló, föld takarta hátulja alatt „lakó” hordókból… Jólesett a poharazgatás, egy alkalommal kis híján beleestünk egy horhóba (a somogyi tájszó jelentése: mélyen a löszbe vájt, esetleg víz mosta út vagy gödör), így a helyenként pazar kilátást a Balatonra már nem igazán tudtuk értékelni. Akkor, ott láttuk annak a folyamatnak a kezdeteit, amely azóta évről évre egyre jobban felerősödött:

a magas fű ápolt pázsittá vedlett, a nádfedeles présházak helyét lapostetős, emeletes házak foglalták el, a régebben biciklin kaszát cipelő férfiak most a fűnyírót babrálják… Ez Balatonszemes egyik lényeges változása: a szőlőhegy lassú, de biztos átalakulása nyaralóterületté.

Nyilván nem lehet és nem is szabad feltartóztatni a változást, de jó lett volna figyelni a helyi hagyományokra, óvakodni a tájidegen építményektől, s olyan rendezési-tervezési követelményeket előírni (majd betartásukat következetesen számonkérni), amelyek sem méretükben, sem megjelenésükben, sem minőségükben nem sértik a Balaton környezetét.
 

Marina Sétány Penthouse „horgonyzik” a partközelben 
Képforrás: Wikimédia Commons

 

Nemcsak a fürdőhelyi építészeti kultúra markáns darabjai vesznek el, hanem a környék sűrűn beépített, silány esztétikai minőségű apartmanház-dzsungellé kezd átalakulni, különösen a vitorláskikötő környékén. Talán a leggroteszkebb, ám annál feltűnőbb, hivalkodóbb és tájidegen alkotás a hatalmas tengerhajót imitáló, Marina Sétány Penthouse névre hallgató lépcsős tömegformálású, ormótlan épület közvetlenül a kikötő mögött, léptékében elnyomva a környező, szerényebb épületeket.

Platánok szegélyezte sétánnyal tágas zöldsáv csatlakozik a vasúthoz a vízparti oldalon, sajnos egyre elhanyagoltabb állapotban, és részben az eredeti rendeltetésének ellentmondva parkolóhelyként használva.

A merőleges sétányok kitűnően segítették az áttekintést, és térbeli szerkezetet adtak az egyébként gyakorlatilag csak nyaralóházakból álló fürdőtelepnek. Az egyik ilyen sáv tóparti végébe épült 1934-ben Wälder Gyula tervei alapján a fürdőegyesület Vigadója, a társasági élet központjaként. Wälder nem a tőle megszokott neobarokk stílusban tervezte a Vigadót, hanem az utca felől nézve a bal oldalon kissé Tudor-gótikára emlékeztető toronnyal, a fő épülettömeget félköríves záródású ajtókkal és ablakokkal tagolva. A tó felé néző teraszt „boldogult úrfikoromban”, amikor a Vigadót már államosították, de továbbra is étteremként, majd végül diszkóként működött, már nem lehetett megközelíteni, benőtte az elburjánzott nádas. A házat szégyenszemre 2010 körül lebontották, helyére apartmanházat emeltek, amelynek „reprezentatív”, utcára néző homlokzata, néhány apró, lőrésszerű ablakával – engem legalábbis – vizeldére emlékeztet. A mind építészeti értéke, mind a polgári nyaralási életformában betöltött szerepe alapján kiemelkedő Vigadó megsemmisítése szememben megbocsáthatatlan, jó lenne az igazi genius loci szellemében vigyázni a még megmaradt értékekre.

 

Nyitókép: A balatonszemesi Sóhajok hídja
Képforrás: Wikimédia Commons