Párnáink a két lakás közötti vékonyka válaszfalnál feküdtek, így néhány centiméter távolságból élvezhettük amint a szomszéd bedugja kávédarálójának zsinórját, s a kávéőrlés hangja riasztott álmunkból – jó órával az óra csörgése előtt. Ha ezeket olykor-olykor agyunk beleszőtte is álmunkba, a szomszédasszony fapapucsának kopogása a közös helyiség felé megadta pihenésünknek a kegyelemdöfést.

Két budai ifjú lélek – egyikük a szinte falusi Újlakról – első benyomásai a munkáskerületben ilyesmik voltak:

gyárak, kis üzemek szag- és zajhatása – keveredve a vasútéval; korábban soha nem tapasztalt sűrűségben kocsmák; annyi fáradt, borostás arcot nem láttunk addig; akácfasorok a földszintes, egyemeletes, ritkán magasabb házak szegélyezte egyenes utcákon; foghíjak, beépítetlen telkek; mintha valamikor, jóval a második világháború előtt megállt volna az idő.

A második emeletre érve az utolsó lépcsőfok másfél centivel magasabb volt: majd minden vendégünk térdre esett, viszont addigra a mi lábunkba már rögzült a ritmus, a magasság.

Mást is felfedeztünk az évek során. Például, hogy a budai munkahelyről szombat délután hazaérve – zárás előtt egy órával – még volt friss kenyér az ABC-ben, meg mintha az üzlet ellátása jobb lett volna, mint a budai boltoké. Nem sok idő telt el, s egyéb értékekre is rácsodálkoztunk: egy öreg bácsira, aki négykézláb, egy otthoni ollóval nyírta a járda és az úttest között húzódó zöldsáv füvét – mert a ház előtt rendnek kell lenni; a délelőtti műszakból hazaérő apákra, akik a mellékutcákban fociztak fiaikkal, a 37-es villamos megállójához közeli kocsma előtt, nyári délutánokon viruló nagy életre: a vakolatdarabokkal felrajzolt pályán négy félmeztelen férfi teljes összeszedettséggel lábtengó-meccset vívott – sok nézőjük akadt, fogadások köttettek. A gyér fasor közötti poros földön fillérekkel snúroztak, a fal mellett két-két gyerek nagy kedvvel snóblizott. A pincérnő – még a közterületi szesztilalom előtt voltunk – a túloldali járdára is kivitte a sörrel teli korsókat.

Nem messze lakóhelyünktől, Kőbánya főutcáján, a Kőrösi Csoma út mellett áll a Lechner Ödön tervezte katolikus templom.

Mi úgy ismertük meg, hogy tornyát szürkére fakult, érettfa nehézállvány vette körül, s tette donjonokhoz, azaz a középkori várak öregtornyához hasonlóvá, méltóságteljessé, robusztussá.

Az állvány közein lehetett bejutni a templom előcsarnokába. Kőbányai éveink egyik csodája itt történt: egy őszi, nyúlós-csöpögős, szürke estén a majdnem sötét templomba a mise derekán belépett a sekrestyés, s valamit suttogott a plébánosnak. Ő megvárta a sekrestyés távozását, majd megszakítva a szertartást e szavakat mondta – mosollyal az ajkán: „Habemus papam”. Egy számunkra addig ismeretlen nevet is mondott: Karol Wojtyła. Mintha fény töltötte volna be a templomot – a lelkünket meg egészen (mintha nélkül). Új remény született bennünk – valaki olyan lett Róma püspöke, aki ismeri helyzetünket, Európa keleti felének gyötrelmeit.

Egy másik epizód is emlékezetes maradt. Az egyik misén az „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” felszólításra a közelünkben ülő idősebb hölgyhöz léptünk, és ismeretlenül kezet fogtunk vele. Ez a gesztus annyira meglepte, hogy egészen elérzékenyült. Néhány nap múlva újra találkoztunk, s bizalommal fordult hozzánk, gyermeke és menye kérését tolmácsolta. A kapcsolat úgy folytatódott, hogy kölcsönt adtunk a fiatal párnak.

Rácsodálkoztunk Kőbánya összetettségére: város a városban. Komplex valóság volt: a templom melletti historizáló városházával, kicsit arrébb kórházzal, a Lechner Ödön és Vágó József tervezte szecessziós gimnáziumépülettel, korszerű mozival, s minden történelmi egyház temploma fellelhető volt egy kis területen.

A már említett katolikus templomon túl míves, szép zsinagóga, modern evangélikus, historizáló református, barokk görögkatolikus és egy lengyel katolikus templom. Nagyszerű parkjai közül a Csajkovszkij-park a központban terült el.

Egy szóra még érdemes visszatérni a gimnázium épületére. Lechner Ödön kései alkotása, letisztult, a korábbi szecessziós épületeinél egyszerűbb építészet jellemzi. Bátran változtatott, a bevett szokás szerint a főhomlokzatra, az utcára nyíló osztályokat az udvar felé nyitotta, s a zajos utcai frontokra a széles folyosók kerültek. A folyosó ablakai a főhomlokzathoz méltók, s a szélesség a közlekedésen kívül bútorból készült tárolók elhelyezését tette lehetővé. A sarkon nyíló elegáns, íves bejárat mögötti előcsarnokból vezet a lépcső az emeletekre. Az első emeleten két szint magas díszterem fogadja a rendezvényeket. A sok-sok kétszárnyú ajtó kinyitásával a folyosószakaszok és a lépcső egy része is a terem befogadóképességét növeli, bővíti a teret.

Kőbányai kisvilág: A múlt század hetvenes éveinek égbe törő paneljei és Lechner Ödön és Vágó József letisztult szecessziós gimnáziumépülete 1914-1915-ben épült 
Adományozó: Herpay Gábor/Fortepan

 
Nagy változáson ment át akkortájt a kerület központja. Tízemeletes panelházak között megmaradt egy kis maradéka a történelmi városrésznek. Az egykori szűk főutca egy szakasza gyalogos úttá alakult, rajta – többek között – könyvesbolttal. Miért említem a könyvesboltot? Munkahelyünk, a budai tervezőintézet közelében pillanatokon belül elfogytak a slágerkönyvek, például Lázár Ervin új mesekönyvei. Kőbányán betértünk a könyvesboltba, s kértünk tíz kötetet. Az eladók összenéztek: mi lehet ez, hogy ennyi kell, s ennyire örülünk neki?

Lassan-lassan a házunk „megváltozott” a szemünkben.

Felfedeztük, hogy a hat méterre futó gangokra szép délutánokon kiülnek az öregek, ki sámlin, ki hokedlin. Beszélgettek, akár az emeletek között is. Ha valaki bevásárolni indult, néhány szomszédhoz becsöngetett, hozhat-e valamit. Ha egy ajtó néhány napig nem nyílt ki, becsöngettek a szomszédok: nincs-e valami baj.

Amikor polcot kezdtem összeszerelni, egy idős bácsi megkérdezte, milyen szerszámra van szükségem. A házmester büszkén mutatta új mélyhűtőjét, amelyben mások étkeit is fagyasztotta. A ház, ahol a szomszéd belát az ablakon, ahol minden lépésünket, barátaink érkeztét, szokásainkat sok kíváncsi szem követi, átalakult: felfedeztük értékeit, megszerettük.

Később, a főváros ügyeivel foglalkozva, többször hallottam, hogy Ligettelek zárványszerű része a városnak, hisz két vasútvonal határolja, s nem kapcsolódik a település szomszédos területeihez. Visszatekintve azt mondom, hogy épp ez az előnye, mert nincs átmenő forgalom, s a meghitt, csöndes utcák környezete nagyszerű lakóhely. Közel vannak az intézmények, s a közlekedés is kiváló. Mi legtöbbször a 37-es villamossal utaztunk a Blaha Lujza térig.

A villamos S-kanyart vett, hogy a hídon haladjon el az egyik vasútvonal felett. Szép időben csodás látványban volt részünk: elláttunk a város fölött, elénk tárultak a budai hegyek vonulatai; a panoráma tengelyében a Citadellával és a Szabadság-szoborral. Itt érzékeltük milyen igaza volt Sódor Alajosnak, az építészettörténet tanárának, amikor a fővárost egy görög színházhoz hasonlította: a budai hegyek jelentik a szkénét, a színpadot határoló falépítményt, s a gödöllői dombok felé a Nagykörúttól emelkedő pesti oldal a nézőtér, a theatron. A Belváros pedig maga az orkhésztra, a színpad.

Évek óta meg-megfordulok egy-egy önkormányzati tervtanácson, s örömmel tapasztalom, hogy több régi épület megújult, köztük nemcsak a Szent László-templom, hanem a Polgármesteri Hivatal, a Helytörténeti gyűjtemény háza is, értékes új lakóházak épültek (jó lenne, ha ez még folytatódhatna). S ha egy épületet kiemelhetek, akkor ajánlom az arra járók figyelmébe – ahogy nosztalgikus ligetteleki sétáinkon mi is megnézzük – az önkormányzat ügyfélszolgálati központjának új otthonát, Lukács István, Vikár András és Gál Árpád építészcsapatának munkáját. A kortárs épület kitűnően illeszkedik történeti szomszédjaihoz.

 

Nyitókép: A kőbányai Szent László Gimnázium Lechner Ödön és Vágó József tervei nyomán épült
Fotó: Koppány Tamás