Családunk akkor kötődött a Felső-Vízivárosi plébániatemplomhoz, amikor édesapánk – az 1963-as tavaszi amnesztiával szabadulva, Vácról ideérkezve betért a csendes templomba, s hálát adva a szabadulásért, megfogadta, hogy itt fogja szolgálni az Urat.
Csodálatos volt a városnak ezen a részén élni: keletre néző szobaablakainkból a távolban az Országház kupolája látszott – csúcsán az esténként felragyogó, s szüleink által csak „örökmécsesnek” hívott vörös csillaggal. Ott élt, pislákolt bennük a remény, hogy egyszer mégis lekerül onnan.
Tornyok és kupolák
A Szent Anna-templom mellett, a Fő utca túlfelén még néhány régi, földszintes ház emlékeztetett arra, milyen lehetett a városrész egykor. Akkortájt a kapucinusok temploma, az Alsó-vízivárosi Szent Erzsébet-plébániatemplom tűnt fel az utca tengelyében, a ma fölé magasodó Várpalota kupolája még nem épült újra fel.
A városrész sok részlete mélyen belém ivódott, valami módon részemmé vált, de ami a leginkább meghatározó ezekből az emlékekből, az a Fő utca. Ha valakinek meg akarnám mutatni, hogy milyen egy igazi városi utca, akkor ezen a másfél kilométer hosszúságú, tehát kényelmesen végigjárható utcán bóklásznék vele. Történelmi ismereteink azt tudatják velünk, hogy majd kétezeréves úton járunk, hiszen a Római Birodalom határa csaknem négyszáz éven át a Duna volt, s a part mellett futott a limesút.
A Batthyány tér a Szent Anna-templommal Fotó: Bulla Bea
Miért szerettem meg ezt az utcát? A nagy szakállú pap miatt, aki az Alsó-vízivárosi Szent Erzsébet-plébániatemplomban puszta kinézetével a feloszlatott, betiltott szerzetesrendre emlékeztetett? Vagy Gyuri bácsi miatt, aki a Felső-vízivárosi Szent Anna-templom kántora volt több mint ötven éven át (csak a mellékoltárnál misézhetett hajnalok hajnalán), s csodálatos hangja nagyszerűen illett a barokk templomhoz? A fiatal káplánok miatt, akik a sötét templomban este olvastattak engem – ministránst –, hogy hangosítás nélkül is hallható és érthető legyen az olvasmány? Az itt lakó évfolyamtárs miatt, akiknek vizslája teljesen megzavarodott az afrorock Osibisa Woyaya-lemezén felhangzó vihar hallatán – amit már régen éreznie kellett volna? Vagy a katonai törvényszék rettenetes épületével szemközti kis cukrászda fagylaltja miatt?
Mi tette oly vonzóvá? A nyáresti séták a Duna-parton meg a Víziváros egykor foghíjakkal megrakott utcáin? A varázslatos csarnok, emeletén a virágárusokkal? Esetleg a csarnok mellett működő kis virágos, amelynek eladójával családunk kapcsolatba került?
Mindez együtt, s mi mindenről nem szóltam, nem szólhattam még.
Azután a Műszaki Egyetemre járva fokozatosan más értékeit is felfedeztem ennek a kisvilágnak. Szinte bárhol megállunk, bármerre nézünk, csodákkal találkozunk, számos felfedezést tehetünk, elidőzhetünk. Ebben segítségünkre vannak a szobrok és a több mint kéttucatnyi emléktábla. A Lánchídnál a Duna-parti ház vonzza magára tekintetet:
Ybl Miklós alkotása, s 1869-től a millenniumig a Fővárosi Közmunkák Tanácsa dolgozott itt, innen irányítva a város fejlesztését. A közeli Andrássy-palota Művelődési Háznak adott otthont. Itt lehetett hallgatni a Mini Együttes koncertjeit… A Pala-ház irodatömbjének félig nyitott udvarán középkori ház romjai: üzen a múlt többszáz év távolából. Nem lehet egy várost „egyből” fölépíteni.
Az igazi városoknak az idő a maltere – Pilinszky János fogalmazott így a Hollandiai képeslap című írásában.A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk. Itt valósággá, tapinthatóvá válik ez: a mélyebb járdaszakaszok és a mélyebben fekvő házak vallanak erről: a Pala-ház, a Corvin téri négy épület, a Batthyány téren a plébániatemplom, az egykori Fehér Galamb fogadó és szomszédjai, az Erzsébet apácák temploma, egykori rendháza, a Király-fürdő.
Szűk utca terekkel
A Fő utca szűkebb szakaszok és terek változatos sorozata. Az utca varázsát növeli egyik oldalon a Duna-part és Pest látképe, a másikon hozzátartoznak a felfutó utak, lépcsők, a domboldal.
Az utcanevek mesélnek, jellegzetességükről is szólnak: Jégverem, Halász, Vám, Aranyhal, Vitéz, Kacsa, Ganz. Némelyik oly széles, hogy a Duna felé tágas kinyílást biztosít, teret képez. Ilyen a Pala utca: a domboldal felé keskeny, amint egy régi városhoz illik, a folyó felé pedig tágas
A Francia Intézet előtt otthonos tér nyílik terasszal és emlékkővel. Az itt álló követségi épület a háború áldozata lett, helyén évtizedeken keresztül salakos teniszpálya volt, melyet télen a korcsolyázók vettek birtokukba. Szemben a keskeny, kövezett, lépcsős Pala utca a múltat idézi, s a két oldalán álló épületek szép példái annak, hogyan lehet napjainkban, mai eszközökkel illeszkedni a régi épületekhez. A Pavillon de Paris saroképületének története Mátyás király koráig nyúlik vissza, rejtelmes kertje oázis a város sűrűjében. Szemközt Csomay Zsófia XX. század végi irodaháza óriásinak tűnik, de ahogy a régi házhoz közelít, az példaértékű.
A Fő utca kortárs irodaháza egy-egy homlokzatával a Pala utcára és a Kapucinus utcára is tekint Fotó: Wikimédia
A Corvin tér évszázados fáival, szoborral ékesített kútjával, az északi oldalán álló egykori Budai Vigadó épületével tárul elénk. A teret meghitté teszi viszonylagos zártsága. A következő tér a Duna felé nyit. A tér közepén magasodik a Pecz Samu által tervezett református templom. Jellegzetessége az ötszögletű alaprajz, amely a középkori nyugati templomok hosszházas, lineáris jellegével ellentétben centrális. Ezzel hangsúlyozva a közösség fontosságát. Egészen különleges ritkasággal is találkozhatunk e téren: az építész emlékére állított kúttal, rajta a tervező középkori mestert idéző szobrával.
Egykor a Fehér Kereszt fogadó tanyázott az épületben Fotó: Bulla Bea
A tér egyik legrégebbi épülete a majd háromszázéves hajdani Fogadó a Fehér Kereszthez. A két belső udvarra szerveződő átjáróház mögül, a Gyorskocsi utcából indultak a postakocsik Bécs felé. Egy későbbi korra, s a város szervezőerejére emlékeztet a mellette álló csarnok épülete, a millennium évében épült hat vásárcsarnok egyike, az egyetlen az akkor még inkább kisvárosi Budán.
A tér két felén egy-egy szobor áll: északon Kölcsey ülő alakja, Telcs Ede alkotása, a déli Stremeny Géza Batthyány-szobra, amint egy hajó orrán állva az áprilisi törvényeket viszi Bécsbe az uralkodóhoz. Mindkettő klasszikus ábrázolás, a korszellem mégis tetten érhető olyan apró részleteken, mint a miniszterelnök ruházata, a kényes helyzetét kifejező karcsú hajórészlet-posztamens.
A szociális otthonként és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat központjaként működő egykori rendház, a csodálatos, rejtett barokk templom, szoborremekkel és az egykori Marczibányi-féle szegényház ritka egybefüggő, értékes gyöngysora a Fő utcának. Mellette elhaladva elérjük a Csalogány utcát, a széles, modern főutat. Innen mintha egy másik utcába lépnénk. Rövidesen a Nagy Imre tér tárul fel, sajátos, XX. századi külön világ: a Katonai Ügyészség hatalmas, birodalmi tömbjével – engem nem csupán Nagy Imre és társai elítélésére emlékeztet, hiszen édesapámat is itt ítélték el „államellenes összeesküvés” vádjával az 1961-es nagy egyházi persorozatban, a „Fekete Hollók” fedőnevű akcióban.
Régi idők tanúi
A „pontház” a második világháború után épült, a modern építészet elvei szerint; akkor ilyen házak sorozatát álmodták sokan végig a Duna-parton. Jó, hogy megépült ez az egy, kilátással a folyóra, s pompás, hogy nem folytatódott a sor. Viszont itt áll manapság elhagyatottan pusztulva kora modernista tanújaként az egykori Anyag- és Árhivatal épülete, mintapéldája stílusának, ugyanakkor finoman illeszkedik a szomszédos házakhoz, egész környezetéhez. Janáky István és Szendrői Jenő 1942-ben emelt háza új funkcióra vár, méltó lenne a megújításra.
A Király fürdő még megújulásra vár Fotó: Bulla Bea
A Fő utca északi vége, a Bem térig tartó szakasz is tartogat értékeket: a Király-fürdő törökkort idéző épülete s mellette a görögkatolikus templomocska, meg az azt ölelő, a két világháború közötti idők lakóépületei, az intim park, benne az ukrán nemzeti költészet XIX. századi óriásának, Tarasz Hrihorovics Sevcsenkónak a szobrával.
Valahol a lábunk alatt fekszenek az egykori városkapu maradványai – ezen kilépve a Bem térre érünk, a tér nyugati fala a viharos a történetű egykori Radetzky-laktanya tömbje, amelynek mostanában már csak újjáépített homlokzata utal múltjára.
S utunkat az 1848–1849-es szabadságharc egyik hősére emlékezve fejezhetjük be. A térnek és az emlékműnek aktualitást adott 1956, amikor fontos esemény zajlott e helyt a forradalom kezdetén.
Talán ez sem véletlen, hogy sétánkat az 1849-ben átadott Lánchídnál kezdtük, s a szabadságharc egyik hősének emlékművénél fejeztük be. Példájuk emlékeztet bennünket, hogy nehézségek közepette is alkothatunk századokra maradandót, s egy elbukott szabadságharc is erőt, hitet ad, adhat a következő generációknak. De ez az utca nemcsak a történelemről beszél, hanem azokról a személyiségekről, akik itt éltek – báró Podmaniczky Frigyesről, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elnökétől, a csillagász Konkoly Thege Miklósról, a zeneszerző Bartók Béláról és Huszka Jenőről, a hegedűművész Hubay Jenőről, Bartók Béláról, a Nobel-díjas fizikus Békésy Györgyről, a költő Faludy Ferencről, Gulácsy Irén írónőről, Psota Irén színésznőről –, s mellettük a „névtelen” hősökről, akik építették, javították, rendezték, takarították, szépítették.
Nyitókép: Az egykori Fehér Kereszt fogadó homlokzata Fotó: Bulla Bea
