Az ötvenes évek nyarainak nagy részét – édesanyánkkal – a másik nagyszülőknél, Egerben töltöttük, de egy-két hét mindig Kisnánán telt el a nyárból, s ezekben a napokban édesapánk is velünk volt.

Micsoda gyönyörűségben, felfedezésekben volt részünk, nekünk, fővárosi kisgyerekeknek! Kirándulások a Mátra erdeiben, gombaszedés: a falu és az erdő között elterülő legelőn gyűjtöttük a szegfűgombát, amiből remek, illatos leves készült, az erdőben meg a rántottát ízesítő vagy paprikásba való rókagombát, a télire eltett, vékony szeletekben a tornácon, tálcákon szárított vargányát. Itt ivódott belénk a fák szeretete s némi ismerete, az erdei és a mezei virágok szépsége, megtanultuk azt is, hogy nem minden virágot kell, szabad leszedni, a források és a patakok hűsítő, életet adó volta, a víz alatt fekvő kövek, kavicsok változatossága, az élő vizek megunhatatlan játékossága. E vidék mutatta meg nekünk a gólyákat, termetes fészküket, méltóságteljes lépteiket a vizes réteken, tocsogók közelében, tanította a fecskék fészekrakó technikáját, röptét és vihar előtti, terepközeli cikázását.

A község útjain fedeztük fel a fekete eperfákat – a Dunántúlról származott egri nagyanyónk rendre szederfának nevezte –, a selyemhernyó-tenyésztés emlékét, mert a fehéret az egri udvarról már ismertük; kóstoltuk mindent megfestő, érett termésüket, a Sivatagi Show filmje előtt évtizedekkel jót mulattunk az erjedt, hullott gyümölcsöktől becsiccsent kacsákon, libákon. Itt ébredtünk hajnalok hajnalán a falu állatait kihajtó pásztor tülkölésére, e helyt csodálkoztunk rá a hazautat biztonsággal fellelő állatok helyismeretére, itt ettük a legfinomabb sárgadinnyéket (a legnagyobb, térdig érő görögöt meg Egerben, azóta se láttam akkorát, bár felnőttként – kilóban mérve – többször is vettem nehezebbet).

A focipályán itt avattam fel az új rövidnadrágot egy tehénplecsni közbejöttével, tapasztaltam a vár területén egy hamisítatlan falusi mozi lócáján, miként működik a szotyolahéjpadló, és milyen műélvezet a cigarettafüstön át szemlélni a filmet. Oda csilingelő kacajú nagynéném, Lili vitt el (akinek sikerült a ropogó „r” hangot megtanítani nekem – egyik első tanári sikereként).

Vagy a szobányi kamra, ahol a rúdra akasztott kampókon lógtak a „madzagos” szalonnák; az igazi füstölt szalonnához számomra azóta is hozzátartozik a spárga, amit az eladó nem vághat le, csak én, otthon.

Máig feledhetetlen a reggeli napsugarak szikrázó csillanása a kútból felhúzott vajon domborodó vízcseppeken, az estéli békesség a kerti padon, hallgatva a felnőttek komoly beszélgetését meg beszédes hallgatását. A nagy hallgatásoknak okait csak felnőttként ismertem meg: hogy nagyanyánk (és családja), aki tanító volt, nem járhatott templomba; hogy nagyapám – a háború előtt egy Tisza menti falu jegyzője – a földmérő mellett kapott figuránsi állást, koros emberként, mert az előző rendszert „szolgálta”.

A bagoly vagy a denevér nesztelen röpte, a kiscsibék csipogása, a toronyból messze zengő harangszó, mind a gyerekkort, szeretteinket és Kisnánát juttatja eszembe.

Ideköt az emberi tartás, a felelősségvállalás első próbáinak egyike is, amikor nagyanyám elé kellett állnom, bevallva (s várva a fejmosást) az udvari focizás, nyerni akarás bűvöletében eltaposott kiscsibe vesztében játszott szerepemet. Vagy a türelem gyötrelmes fejlesztője, a félig sütött szalonna behabzsolását követő gyomorrontás, ami után évekig rá sem bírtam nézni a sült szalonnára; az erőt és ügyességet próbáló fűrészelés a kecskelábú bakon (ahol az utolsó vágás, amikor a fa már alig vagy éppen nem éri el a támaszköz hosszúságát, felettébb keserves).

Itt kaptam az első leckét az útelágazásban, a téren felállított búcsúi, legények hajtotta körhintán (elesésig fajuló szédüléssel és kiadós öklendezéssel) arról, hogy érdemes messze nézni, s nem hagyni magunkat elszédíteni a körülöttünk rohanó világtól – az egészen közel álló felnőttek elmosódó arca elbűvölt.

A faluban csodálkoztam rá, a villanypóznákon szóló hangszórók által, hogy a családnál egy lényegesen nagyobb közösség életét miként lehet és kell szervezni. De erre a szervezettségre utalt a község egyik dombjának magasán álló torony, ahonnan a tűzőrség figyelte a határt.

Tőlük – Tatustól és Kisanyától – érkeztek a húsvéti disznótorosokat tartalmazó csomagok is a hatalmas nyeles sonkával (azóta is csak ez az igazi, bármilyen kötözött, így-úgy elkészített, ahhoz képest smafu), a szájban elomló abált szalonnával (aminek tetejére mindig egy kis kenyérhéjdarab került, hogy vágás közben ne legyen paprikás és zsíros a kezünk) s egyéb finomságokkal. A Mátraaljához kötődik annak az emléke is, hogy ezeket a csomagokat a távolsági buszok kalauzai hozták, mára már talán háttérbe szorult, elfeledett emberi bizalommal.

Majd vége lett ennek a szép időnek, nagyanyánk meghalt, nagyapánk Gyöngyösre költözött nagynéném, a lánya családjához. Legközelebb Kisnánán egyetemistaként jártam, ahova a túl sűrű programhoz körömszakadtáig ragaszkodva késő este (vagy az őszi, tél eleji délutánon, de mindenképpen sötétedés után) érkeztünk, s az építészettörténeti tudományos diákkör tagjaiként a középkori kőfaragó mesterjegyeket keresgéltük ujjainkkal a köveken. Tanárunk, kísérőnk a pálos rend, az örmény emlékek és általában a középkor egyházi építészetével foglalkozó, fiatalon elhunyt Guzsik Tamás volt.

Ekkorra már kitágult a látóhatár, messze a falun túlra: belefért Abasár és Domoszló határában a szüret utáni böngészés a szőlőkben, Feldebrő rejtelmes altemploma, a bizánci építészet emléke, Verpelét dombon álló, középkori részleteket őrző temploma, kovácsműhelye meg Tarnaszentmária X. századi nemzetségi székhelye, az ország egyik legrégibb temploma. Az Abák földje varázslatos emlékei egyre jobban feltárulkoznak.

Itt, Kisnánán a vár óriási változást mutat: a gyermekkor romokkal tetézett termelőszövetkezeti telephelye évtizedek óta a múlt bemutatását szolgálja: a gótikus templom falai, földjében az Árpád-kori, ősi körtemplommal, a büszkén magasodó toronnyal (egykor tetején díszlett a legnagyobb gólyafészek), az erőteljes kaputorony, a falszoros, s körülötte a várárokra emlékeztető mélyebb terep, a kőfaragványok, a palotaszárny fedett maradványai…

Gyermekeim közül ketten 2003 nyarán a Mátraaljára készültek nyári táborba a barátaikkal, dolgozni az erdőben és együtt próbálgatni, hogyan lehet felnőttek nélkül, felelősen, tartalmasan eltölteni egy hetet. Az indulás előtti órákban derült ki, hogy a Budapesten ajándékba kapott fagyott virslit (tizenöt kilónyit) és a táborozási kellékeket autóval lényegesen egyszerűbben és gyorsabban el lehetne juttatni a helyszínre. Így jutottam el újra Kisnánára, s ott is a plébániára, ahol édesanyámnak és nekem is feltolultak az emlékek. A nyári zápor segített abban, hogy elinduljunk, s ne maradjunk ott a fiatalok „nyakán”.

Talán érthető, hogy bár a sietség gyakran az autópályára terel Egerből hazafelé tartva, ha tehetem, mégis az „igazi” úton megyek, a Mátra elődombjain, völgyein keresztül faluról falura, vállalva a nehezen belátható kanyarokat, a sűrű lassítási kényszert. A változatos táj és az épített környezet bőségesen kárpótol minden nehézségért.

A szerző urbanista

Nyitókép: A kisnánai vár 1965-ben.  Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán