Eszembe jutott nagyszüleim egri háza, ahol kisgyerekként néha feljutottam a padlásra, s a cserepek között beszűrődő világosságban furcsa, rejtelmes világra leltem. A napsütésben táncoló porszemek alatt kincsek rejtőztek: egy ládában dédapám díszmagyarhoz illő kardja, az egyszerű tiszti kard, valamelyik Bükk környéki barlangból származó cseppkődarab, mamutfog és más effélék.

Később olvasmányélményeim kötődtek a padláshoz: József Attila sorai: „Engem vigyen fel a padlásra!”, meg Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze című regényének hőse, aki amnéziájában nagyapja falusi házának padlásán keresi emlékeit, a folyóiratok évfolyamait lapozgatva.

A szentendrei skanzen néprajzos-muzeológus munkatársai is sokat meséltek a falvak, mezővárosok padlásain rejtőző kincsekről: az elbontott kályhák, kemencék elemeitől a régi tekenőkön át megannyi régiségig, egykor használatban volt dolgokról, amelyeknek most nem látjuk hasznát, de emlékeztetnek eleinkre, gyermekkorunk világára, és nehéz helyzetekben újra hasznát vehetjük. Ha a házaknak nem lett volna padlása, a szabadtéri néprajzi múzeumok anyaga sokkal szegényebb lenne.

Borsos Miklós A toronyból című kötetében a padlások, különösen a villák egy korábban gyakori sajátos eleméről ír: a kicsi tornyokról, toronyszobácskákról. Az ő műterme lett a Rózsadomb egyik villájának toronyszobája. „A legelső kulcs, ami a fiókomból kezembe akadt, szépen nyitotta a toronyajtót. Ámulat és öröm töltött el. Az őszi napsütés fénye töltötte be a huszonöt éve nem használt hatszögletű helyiséget. Első pillantásom a magas mennyezetre ugrott; öt méter magasságban barnára festett ácsremek; faragott csillag gerendaszerkezet – középen rózsába csomózva. Nem volt piszok, csak por. (…) Örömmel töltött el a toronyszoba elhagyatott varázsa a fénylő őszi napban. A boldogság pillanata volt.

Most már innen néztem a világot, hiszen tornyot azért építenek, mert onnan messzire látni. Csábító téma lenne a tornyok történetét megírni, de ez talán majd egyszer egy építésznek is eszébe jut. De ez a kis, budai torony mégiscsak képvisel valamit, ami elmúlt, valamit a »múlt századokból«, még a járókelők számára is. Hiszen ma már nemhogy tornyot, de tetőt sem kap a lakóház.”

Gaston Bachelard A tér poétikája című könyvének első fejezetében – A ház – A pincétől a padlásig – A kunyhó jelentése – azt állítja, hogy e három szint – pince, földszint, padlás – nélkül nem teljes a ház, hogy mindháromnak nagyon fontos és különböző a szerepe. „A ház kiszorítja az ember életéből az esetlegességet, s mindinkább a folytonosságra ösztönzi. Az ember szétszórt lény volna nélküle. Óvja az embert az ég és az élet viharaival szemben. …a szülői ház több mint épületegyüttes, álmok építménye. Minden zuga ábrándok otthona. …a térnek köszönhetően, magában a térben találjuk meg a hosszú ottlétben testet öltő időtartam szép maradványait. A tudattalan időzik. …a házat úgy képzeljük el, mint függőleges lényt. Felmagasodik. Függőleges irányban tagolódik. A függőlegességre vonatkozó tudatunkat szólítja meg. …a függőlegességet a pince és a padlás pólusai biztosítják. A pince mindenekelőtt a ház sötét lénye, földalatti hatalmakkal paktáló lény.”

Úgy látom, ezt az ősi hármasságot, amit a városok alapításakor és a sátor építésekor „leszúrt” karó, a „világtengely” töltött be, s ami a ház három részében él tovább, a lapostetővel és a pincenélküliséggel elveszítettük, sőt inkább megtagadtuk. Tudatában vagyok annak, hogy a világ sok részén nem építettek magastetőket, padlásokat – még Európa déli részein sem –, de abban a földrajzi, táji környezetben, ahol mi élünk, ott évezredek óta igen. A „táj” pedig számunkra alapvető információkat nyújt.
A „táj” szavunkból ered a tájékoztatás fogalma, az pedig azt jelenti, hogy a legalapvetőbb, legfontosabb információk átadása. Magyarán a táj – a természeti és az urbanizált táj is – a legfontosabb közlendőket nyújtja számunkra. Hazánkban például olyasmiket, mint a kontinentális éghajlat jellemzői: forró nyarak és hideg telek; hol sok, hol kevés csapadék – alkalmasint heves záporokkal, télen is változékony hőmérséklet – akár hatvan-nyolcvan fagyással és olvadással egy télen; nyáron hatvan-nyolcvan Celsius fokra melegedő tetőkkel. Ezekre az ember válasza a magastető volt. A „modern” szakított ezzel, s egy idegen elemet, megoldást erőltet egy évszázada. Aztán eszközei közül egyet kidobott, a geometriát – a ferde tető-
felületről lefut a víz.

S maga szűkítette eszközeivel – speciális, egyre rafináltabb anyagokkal, összetettebb rétegrendekkel – igyekszik megoldani a többszörös feladatot, a vízelvezetést és a hővédelmet. Mint tapasztaljuk, nem sok sikerrel. A panelépületek túlmelegedő legfelső szintjével kapcsolatban néhány éve felmerült azok lebontásának ötlete. Ez azonban önmagában nem oldja meg a problémát, csupán más szintre helyezi át.

A „modern” álmai a lapostetők nagyszerű használatáról csak kismértékben valósultak meg, példázza ezt Le Corbusier két alkotása. A Villa Savoye-ban érthetetlen a tetőn lét, hiszen a ház óriási telken áll; s a marseille-i lakóház tizennyolcadik emeletén lévő gyermekjátszótér korlátainak olyan magasnak kell lennie, hogy a gyerekeket és a játékszereket ne vigye el a szél…

Amikor a természetközeli élethez szeretnénk visszatérni, akkor a padlás újra felértékelődik: gyógy- és fűszernövények szárítására kiválóan alkalmas, s a ruhák szárítására hasonlóképp.

A lapostetők bizonyos épületfajták esetében – úgy tűnik – beváltak: ilyenek az irodaépületek, a raktárak, az ipari épületek. Az óriási lakóházakat nem sorolom ide, mert vétek soklakásos lakóépületeket építeni. Azok ugyanis nem alkalmasak lakóközösségek kialakulására, pedig ezekre az embereknek óriási szükségük van. Egyes vélemények szerint már Széchenyi István azt bírálta a pest-budai bérházakban, hogy túl sok lakás van bennük, szemben London és Párizs akkori házaival.

Nem véletlen, hogy a második világháború utáni London környéki új városok közül például Milton Keynes negyedmilliós városában a központ jellemzően lapostetős, a lakókörzetek viszont magastetővel épültek, jellemzően hagyományos anyagokkal és formákkal.

Ha valaki azt gondolná, hogy indulatból szólok, hogy nem kedvelem a tetőkön elnyúló teraszokat, akkor nagyot téved. Egyik lakóhelyemen, a Komor Marcell tervezte Keleti Károly utcai társasház nagyobbacska szobányi tetőteraszán évekig csodálatos növényeket gondoztam (csilipaprikát, paradicsomot, gránátalmát és virágzó kaktuszokat), s ifjú gyermekeink barátaikkal szép estéket töltöttek e csodás helyen. A ház több lakója beszállt a „kinek szebb a virágja” nemes versenybe – szóval kedvelt hely lett a tetőterasz. De az zártsorú, sűrű beépítésű városi területen állt, ahol a házakhoz csak kicsi, alig használható kert tartozott.

Nemrég egy pesti kerület tervtanácsán a városrész főépítésze említette, hogy az építészek és beruházók által annyira kedvelt tetőszinti, óriási tetőteraszokkal épült „penthouse”-lakások tulajdonosai egy-két év után sorra érkeznek a problémával: mit kezdjenek télen a hóval, és mit tegyenek nyáron a mérhetetlenül felmelegedett, izzó, egész éjjel meleget sugárzó teraszokkal?

Tudom, hogy „mindenre van válasz”, de azt is, hogy egy több ezer éves bevált megoldást elvetni igen kockázatos. Meggyőződésem, hogy nem a lapostetőn múlik a kortársvolt, a trendiség; s azt is, hogy „a divat a felgyorsult mulandóság” (Pilinszky). Emberek életterével játszani, a saját kényünkre alakítani, elég felelőtlen magatartás.