Hajlamos az emberi elme egyetlen jellemzőt keresni, amellyel leírhatja ideáját, kifejezheti meggyőződését. Ezért a város jellemzőjeként egyesek arról szólnak, hogy annak utcái és terei zártsorú beépítésűek, mások a sokszintességet, emeletességet tartják fő ismérvének, van, aki híres intézmények létét tekinti kiemelkedő jelentőségűnek, megint mások az ipari létesítmények, telepek nagy számát. Volt idő, amikor a város szimbólumává a vasút vált. A régmúltban pedig a katedrálisok és a paloták adták a városok rangját.
Változik, módosul a bennünk élő kép az idők folyamán. Márai Sándor A kassai bombák című, 1941-ben született lírai cikkében így ír: A szülővároshoz a viszonyunk az évekkel mind bensőségesebb, bonyolultabb lesz. Az ember lassan elfelejt minden érzelmességet, s mint minden bensőséges kapcsolatban, nem erényeit vagy hibáit nézzük annak, aki fontos nekünk, hanem a tényt, hogy van.
A fejlődés ismérve?
Városok és városrészek tervezését is erősen befolyásolja az igazi, a „jó” városról alkotott elképzelés. Érthető módon a megbízók és a tervezők elgondolása a legerősebb a folyamatban, de újabban, esetenként már a polgárok is elmondhatják vágyaikat, elképzelésüket. Problémák akkor keletkeznek, ha ezek a tervezésre ható elképzelések egyoldalúak, szélsőségesek, gyökértelenek, a valóságtól elrugaszkodottak.
A XX. század egyik ilyen szélsősége az eltúlzott méretű házak, a sokszintes beépítés ideája, majd megvalósulása. Hazánkat is elérte a nagyságba, az óriási méretbe vetett „hit”, mintha az azonos lenne a fejlődéssel. Előbb az építészek vízióiban az Orczy-ház meg a Szent Rókus-kápolna és kórház helyére álmodott felhőkarcolókban vagy a Duna-part egy szakaszára tervezett birodalmi épületmonstrumban. A második világháború kijózanító hatása ellenére előbb amerikai, majd szovjet mintára keresték a fővárosban a felhőkarcolók helyét, hogy szervezzék és uralják – a templomtornyok helyett – a városképet.
Vidéki városok vezetői is megirigyelték ezt a „fejlődési lehetőséget”, településük „rangjának emelését”, és sorra épültek a város léptékét semmibe vevő toronyházak. Debrecen, Gyöngyös, Pécs, Szolnok, Veszprém „büszkélkedhetett” 1970 és 1976 között épült tizenkilenc–huszonnégy emeletes házakkal. Valójában egyik város sem lett több általuk, még Budapest sem a SOTE Nagyvárad téri tornyával meg az Országos Társadalombiztosítási Intézet székházával. Valójában ezek pazarló beruházások voltak, mert a telekár, a várható haszon, vagy a hely szűkössége sehol sem indokolta létüket.
Egyes esetekben a fejlődés, a „szocialista városok” kialakítása még a történelmi városszövetben is komoly károkat okozott: legdurvább példája ennek Veszprém. A fővárosi példák kivételével a vidéki városok lakóházakat építettek ilyen magasra, jóval a fák valaha is elérhető koronaszintje fölé, kitéve a napsütésnek és a szélnek (néhány éve egy kormánytagban joggal merült fel ezeknek a panelházaknak a visszabontása, a legfelső szintek megszüntetése – csak éppen a tulajdonviszonyok és a lakottság az ötlet megvalósítását irreálissá tette). A soklakásos épületek sok embert zsúfoltak össze, ha véletlenül többen egyszerre érkeznek, talpalatnyi hely sem jut számukra a levélszekrények előtt, a bejárat körül… Ezek a monstrumok máig nem ízesültek a körülöttük lévő várostesttel, idegenek a környezetüktől.
Sokkal több városunkat ért el ennél „szerényebb” újító elképzelés, nagyratörő kivagyiság. A tízemeletes panelházakkal megvert városok, kisvárosok között van Dunakeszi, Budaörs, Vác, Hódmezővásárhely, Szekszárd, Szentes, Kazincbarcika, Oroszlány, Százhalombatta, Tapolca… Hozzá kell tenni, hogy nem feltétlenül a város prominensei akarták a magasabb épületeket, hiszen az ötéves terveket s a városok rendezési terveit inkább az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, az Országos Tervhivatal és az állami, illetve tanácsi tervezőintézetek készítették.
A magasság, mint szimbólum
Városszéli lakótelepek nem tudták átvenni a templomtornyok városképi szerepét, így a belső területeken is gondoskodni kellett magasabb épületekről. Talán ez is motiválta Szombathelyen a Petőfi utcában a tizennégy emeletes lakóépület felhúzását a Zárda-templom közelében.
Látnunk kell, hogy a lakótelepek a társadalom meglévő, valós problémájára, a lakáshiányra akartak választ adni. Miért kritizálják mégis sokan ezeket, bizonyos szempontból jelen sorok írója is? Két okot említek: az egyik, hogy ezeknek a házaknak a tervei csaknem teljesen függetlenek voltak az adott környezettől, a településektől. A másik, hogy ipari, gyári termékek voltak. Miért problémák ezek? Korábban is emeltek típustervek alapján épületeket, köztük vasútállomásokat, sőt olykor templomokat is. De ezekből egy-egy településen legfeljebb egyetlen épült, s a technológia meg az alkotók jóvoltából kis részleteikben egyediek lettek.
Miért baj az ipariság, az előregyártottság, amikor autóink is ilyenek, némelyik típusból több millió fut az utakon? Jelentős különbség az, hogy az autók mozognak, a parkolók sora is gyakorta változik, s néhány veterán jármű kivételével öt-tíz évenként cserélődnek, az épületek pedig akár száz év múlva is a helyükön állnak. A másik jelentős különbségre Illyés Gyula Felületi tünetek című írásának sorai mutatnak rá: Valamiféle szépérzéket mozdít meg bennünk minden tárgy, melyet emberi tíz ujj formált ki. (…) Mintha valami kézfogásban volna részem.
Az iparosított technológiával épült, hightech épületek azért idegenek sokunk számára, mert hiányoljuk belőlük az emberi munkát. Ugyanez a ridegség érezhető a „géppel tervezett” homlokzatokon.
A régi, kézműves épületek – sutaságaikkal, kisebb tökéletlenségeikkel – az embert közvetítik.
Ma sem tűnik jobbnak a helyzet: mintha a papjánosok (Veszprém megye egykori teljhatalmú urának) kései utódai tüsténkednének a MOL-székháztól kezdve sok helyen.
Látszik, hogy idegen számukra az évszázadok alatt kialakult magyar települési, építészeti kultúra. A kétezres évek elején Balatonaliga löszpartjának tetejére egy több mint nyolcvan méter magas épületet álmodott egy brit befektető és építészcsapata – mondván, kell egy jel, egy szimbolikus épület a Balaton-partra, mert az hiányzik a tó környezetéből. Tihany bencés apátságát, templomának tornyát nem vették észre? Netán számukra az nem volt elfogadható szimbólum?
Mit tehetünk, hogy a lakótelepek és épületeik városaink valóságos, szerves részévé váljanak, hogy megtalálják a kapcsolatot környezetükkel? Teljes kicserélődésükre nem számíthatunk – bár Pécsett lebontották a huszonöt emeletest –, ahhoz túl jelentős hányadát képezik az épületállománynak. Nem javasolható az a megoldás sem, hogy környezetüket emeljük meg az általuk kialakított magasságra. A lakótelepi házak és területek humanizálására azonban gondolhatunk. A lakásokhoz – legalább az alsó három-négy emeleten – erkélyek, teraszok építhetők; a homlokzatok egy része befuttatható növényzettel; a házak elé – ahol van erre hely – könnyed, fedett előterek kerülhetnek. Ezek lehetőséget teremtenek megállásra, beszélgetésre, ráadásul a kettős ajtóval csökkenthető a lépcsőház huzathatása is. Emellett a házakra magastetők, padlások építhetők (itt lehetnének a hiányzó tárolók, és a hő elleni védelmet is szolgálnák). A nagy, szabadtéri parkolóterületek kétszintessé téve kisebb helyen elférnek, a felszabaduló területek hiányzó funkcióknak adhatnak helyet, vagy parkosíthatók.
Nyitókép: Budapest, Lágymányos, előtérben a Mérnök utcai Általános Iskola (ma Gábor Dénes Főiskola), távolabb az épülő Fejér Lipót utcai toronyház, az Etele út felől nézve, 1968 Fotó: Kecskés András/Fortepan
