Nekem például több is. Az egyikkel könnyen, pontosan lehetett célba lőni, a másik az egészen nagy köveket is messzire vitte. Ott volt azután az „úszöges” csúzli is, amin nem volt semmilyen bőr a lövedéknek, a gumija csak úgy rá volt kötve a „kettesfa” vagy „csúzlifa” két ágának a végére. A lövedék ez esetben egy U alakúra hajlított kis drótdarab volt, ezzel a készséggel legalább olyan pontosan lehetett célozni, mint a legfeljebb két centi átmérőjű gömbölyű kavicsot vagy csapágygolyót kilövő „normális” csúzlival. Csak nem vitt el olyan nagy távolságra.
Felénk, ott a Rába völgyében kavicsból, a gömbölyű fajtájúból is mindig rengeteg volt. Minden portán volt kavicskupac felhozva a Rábáról, mert ki tudja, mikor, mit kell betonozni. És kavicsozva voltak a mellékutak is, így többnyire csak le kellett hajolni, kicsit válogatni, és be is lehetett tölteni a csúzlit. (A lapos, szabálytalan formájú kavicsok semmirevalók voltak. Kilövésük után, ahogyan megpördültek, máris félrementek, elkerülték a célt.)
Néhanapján a K. testvérek révén, akiknek traktoros volt az apjuk, hozzájutottunk
csapágygolyókhoz is. Ezekkel a ritka jószágokkal nagy terveink voltak. A falu alatti patakon vadkacsát, a mellette lévő bokrosban fácánt lőttünk volna velük,
de igazából egyszer sem jött össze a dolog. Meg aztán én már akkor sem lövöldöztem madarakra. Így a célpont legtöbbször egy távolabb álló fa törzse volt. De szoktunk kidobott konzervdobozokat (alig néhány volt belőlük akkoriban faluhelyen) is kirakni kerítésoszlopokra. Ezek eltalálásához már nagyon pontos fegyver vagy még inkább szerencse kellett, de gyerekként hosszú órákig jól elvoltunk az ilyen céllövészettel.
Csúzlija minden valamire való férfigyereknek volt (Fortepan, adományozó: Lencse Zoltán)
Ha pedig „hadban álltunk” valamelyik bandával, tisztes távolságból, de egymásra is lövöldöztünk. Ennek persze volt némi rizikója, hiszen egy-egy szerencsétlen, de annál pontosabb lövés a másik szeme világába is kerülhetett volna – ahogyan azt otthon anyánk mondogatta. Ezért is tiltottak folyton aggódó szüleink a csúzlizástól bennünket, és ha megtalálták, hamar el is tüntették eme fegyvereinket. Ezért nem is nagyon vittük azokat haza, hanem
a nap vége felé összetekerve bekerültek a legelőn egy fa odvába vagy a pajtában valami eldugott helyre.
Hogy azután reggel már újra ott legyenek a mackónadrágunk tágas zsebeiben vagy éppen a nyakunkban. Utóbbi esetben inkább csak az ing vagy a póló alatt, mert a felnőttek sosem nézték jó szemmel Gasztonyban a csúzlival szaladgáló gyerekeket. Ritka volt az olyan apa, aki csúzlit csinált volna cseperedő fiának.
A csúzlikészítés a már emlegetett kettesfa vagy csúzlifa keresésével kezdődött, amely nem termett azért minden bokorban. Erősnek, mégis rugalmasnak kellett lennie, hogy bírja a strapát, no és szabályosnak, hogy ne nevessenek ki miatta a többiek.
Többnyire a kecskerágó fa növesztett ilyen szabályos elágazásokat,
de akadtak más cserjék is, amelyek képesek voltak erre a mutatványra. A kavicsot, később csapágygolyókat tartó, a mutató- és a hüvelyujjunkkal szorított bőrhöz sokszor kidobott cipők nyelvét használtuk (akkor még ez is bőrből volt), de a „műszer” lényege, lelke a gumi volt. Ehhez legtöbbször a tovább már nem foltozható biciklibelsőkből vágtunk ollóval, nagy precízen egy-másfél centi széles csíkokat. A biciklibelső, főként ha elhasznált volt, csúzligumiként sem volt tartós darab, ezért traktorbelsővel is próbálkoztunk. Csak azt meg a vastagsága miatt nem nagyon tudtuk kihúzni.
Könnyű, gyengébbek által is használható csúzlik készültek a bicikliknél használatos szelepgumiból, amiből akkoriban fillérekért métereket lehetett kapni minden falusi boltban. Vagy ott voltak a gyári befőttesüvegek légmentes lezárására szolgáló gumigyűrűk is, amelyeket az óvoda szeméttárolójából pecáztunk ki. Igaz, ehhez sokszor be kellett mászni egy keskeny, vas csapóajtón, és ott turkálni a büdös szemétben, de ha megtaláltuk, amit kerestünk, hamar elfeledkeztünk a beszerzés nehézségeiről.
A jó csúzli készítéséhez két ember kellett. Egy, aki húzta, a másik meg, aki kötötte.
A „húzó” a kettesfa ágaira tekert, vagy a bőr két végére vágott lyukon áthúzott gumit tartotta kinyújtva, míg a kötöző nagy szorosan meg nem kötötte azt. Tehát négy vékony, nálunk szőlőkötözéshez használt madzagból készült kötés volt egy csúzlin, és nagyon vigyázni kellett, hogy ezek megfelelően feszesek, kemények legyenek. Nehogy a lövésnél valahogy elengedjenek, mert akkor mindenképp nevetség tárgyai lettünk volna. És arra is nagyon vigyázni kellett, hogy
a két szál gumi pontosan, milliméterre egyforma hosszúságú legyen, mert ha nem így volt, akkor a szerszám garantáltan félrehordott.
Ha pedig együtt volt minden feltétel, nagyon félelmetes fegyverhez jutottunk. Legalábbis így gondoltunk akkoriban. Viszont az akkori szembeszomszéd, K. elvtárs, aki munkája miatt a Párt tagja volt, már vágyaink titkos tárgyával, egy megkopott légpuskával is rendelkezett. Néhányszor lőhettem én is vele, mikor a faluban nyaralt a városi unokája, és nagy kegyesen elővette azt.
Nyitókép: Fortepan, adományozó: Domina Géza
