Apám sokat lapozgatott, többször kölcsön is adott könyve volt Hermann Ottónak a madarak hasznáról és káráról szóló írása. De az ő életében fel sem merült az, hogy eljön majd az idő, amikor sok más mellett a hódok okozta problémákkal is meg kell birkóznia a Rába mentén élőknek, az országnak.

A WWF 1996-ban indította el visszatelepítési akcióját az ország nyugati végein, azóta a Duna, a Dráva és a Rába meghódítása után a hódok már ott vannak északon az Ipolyon, valamint a Tiszán, a Zagyván, meg az ezekbe torkolló vízfolyásokban is. Két éve a szakemberek már tízezerre becsülték a számukat, ami a kétszázharminchat betelepített példányhoz képest elég döbbenetes szám.

Az általuk okozott gazdasági károkat azonban jelen állás szerint senki nem kompenzálja.

Mi több, a WWF a honlapján arról tájékoztatott, hogy a hatályos jogszabályok értelmében a védett állat kártétele esetén a kárt főszabályként az ingatlan tulajdonosa viseli.

1988-ban védetté nyilvánították (Wikimédia Commons)

 

A hódot pedig 1988-ban, ki tudja miért, védetté nyilvánították, s egészen a közelmúltig ötvenezer forint eszmei értékkel emelték ki az állatvilág más, kevésbé kivételezett egyedei közül. (Ez ugyan nem nagy pénz mondjuk egy rákosi vipera egymilliós tarifájához képest, de azért sokakat visszatartott attól, hogy drasztikus módon megszabaduljanak a problémától.)

2022 nyarán végre okos döntés született: A hazai hódok közegészségügyi okból, a légi közlekedés biztonsága, az erdő- és mezőgazdasági termelés biztosítása, valamint

a közérdeket sértő vízkárok megelőzése, mérséklése érdekében riaszthatók, elejthetők, gyéríthetők. Tehát az állam lehetővé tette állományuk szabályozását.

A rendelet szerint október 1. és március 31. között engedéllyel lehet gyéríteni az állományt. Amit a Tisza-tónál ezen felbuzdulva még a döntés után nem sokkal látványosan meg is tettek. Kondérban készült aztán a hódpörkölt, még a rádió is tudósított a környezetvédők számára nyilván fájdalmas akcióról.

A nagy és borotvaéles metszőfogak ugyanis folyamatosan nőnek (Wikipédia)

 

Hogy miért is haragszunk mi, a Rába mellett élők erre a rágcsálók rendjébe, a hódfélék családjába tartozó, farkával együtt egy méter negyven centire is megnövő, húsz-harminc kilós állatra, arra metszőfogai adnak magyarázatot. Ezek a különös módon inkább narancsszínű, meglehetősen nagy és borotvaéles metszőfogak ugyanis folyamatosan nőnek. És így, az egerekhez hasonlóan, koptatni kell őket, különben rövid időn belül úgy nézne ki a hód, mint egy kisebb kardfogú tigris. Ebbe az átalakulásba a mi hódunk bizony bele is pusztulna, éhen veszne, hiszen nem tudná táplálékát, a faleveleket és vékonyabb ágakat magához venni.

Így aztán talán

minden istenáldotta napon rágnia kell, sajnálatos módon még téli álmot sem tud aludni.

E kényszerű fogkoptatásnak esnek áldozatul a füzek és a nyárfák mellett a vizek partjához közel eső fenyők és keményfák, akár a tölgyek is.

A fogkoptatásnak estek áldozatul (fotó: Pálffy Lajos)

 

A Rábán az ártéri erdők valóságos csataterekké váltak, de a kedvenc folyónkba ömlő patakok sem úszták meg látogatásukat és letelepedésüket. Így aztán a Gasztony alatt csordogáló Vörös-patakon is megjelentek jó húsz évvel ezelőtt, és mostanra már a számtalan magántulajdonban lévő méretes fa elpusztítása mellett olyan gátakat emeltek, hogy

a folyamatos aszály ellenére a valamikori legelő alacsonyabban fekvő részei, s a patak melletti rétek tartósan víz alá kerültek.

Valódi mocsár lett itt, új, erre sosem látott növények, társulások jelentek meg. (Ennek pedig csak örülni lehet egy szakember szerint, akit e sorok írója megkeresett a problémával.)

Pedig Gasztonyban is sokan jobban örülnének annak, ha a réteket kaszálnák és a legelőn ismét a portákról kihajtott tehenek legelésznének, nem a mocsárvilág flórája és faunája élvezné ott az életet.

Persze, a falu azért így-úgy védekezik, olyan is volt, hogy maga a polgármester jelent meg a megrágcsált, egy-másfél méteres fadarabokból összerótt torlaszoknál, hogy

egy markológépezettel lebontson valamennyit a gátakból.

Amelyeket sokan hódvárnak néznek, nem tudván, hogy kanadai rokonával ellentétben az eurázsiai hód a folyóvizek partfalába ásott járatokban, odúkban éldegél, nem az indiános filmekben is látott hódvárakban. Mégpedig nagycsaládostul: általában három generáció is együtt koptatja egy-egy ilyen üreg környékén a fogát, hiszen a hódgyerekek csak ivarérett korukban, két év után hagyják el a szülői házat.

A duzzasztás azért szükséges, mert az otthon bejáratának víz alatt kell lennie (Wikipédia)

 

A hevenyészettnek tűnő, de tartós gát és az általa elért duzzasztás azért szükséges, mert e földalatti otthon bejáratának – védelmi okokból – minden esetben a víz alatt kell lennie. Egy kis patak esetében pedig ez nem oldható meg másként, mint alapos duzzasztással. Hogy aztán a mai hódok ősei milyen veszedelem ellen védekeztek így hajdanán, amikor kialakult ez a szokás, azt már nem lehet tudni. Az biztos, hogy jelenleg

a vízben és a szárazföldön sincs Európában természetes ellenségük,

olyan ragadozó, amely az egyébként állítólag finom húsukra pályázna. Sokan az aranysakálok visszatérésében és elszaporodásában bíznak, de még nem írtak az újságok arról, hogy valahol általuk elejtett hódot találtak volna.

Érdemes azon is elgondolkodni, miért is tüntették el eleink Magyarországról az 1850-es évekre teljesen eme jószágokat. És nem nehéz arra a megállapításra jutni, hogy nem feltétlenül húsuk, vagy értékes, vízhatlan bundájuk miatt vadászták még a szabadságharc alatt is a magyarok a hódokat.

Eleinket inkább az állatok által okozott kár késztethette cselekvésre,

emiatt léptek fel a hódok ellen nagy egyetértésben.

Hogy aztán a Rábán, vagy a Gasztony alatt hajdan csordogáló, mostanság állóvízzé változott Vörös-patakon mikor fogják kilőni az első példányokat, azt nem lehet tudni. Az viszont biztos, hogy már igencsak itt lenne az ideje a gyérítésnek, mert majd sírva fakad az ember az amúgy sokak által kis cukinak tartott állatok pusztítását látva.

 

Nyitókép: Pálffy Lajos fotója