Bő száz éve a Líbiai-sivatagban, a Gilf el-Kebir fennsíkon, egy szárazvölgyben Almásy László expedíciója barlangszerű üregeket, azokban pedig barlangrajzokat fedezett fel. E rajzok azt bizonyítják, hogy a kőkori emberek a nagyjából nyolc-kilencezer évvel ezelőtti nedvesebb időszakban gazdag növényzet és állatvilág társaságában éltek ott, társadalmuk talán az egyiptomi civilizáció előzménye volt. Az 1920-as években már csak néhány nomád éldegélt a környéken, de mire az európai felfedezők odaérkeztek, bottal üthették a nyomukat. Mára a térség a világ legszárazabb helyeinek egyike lett: a Gilf el-Kebir keleti oldalán évtizedeken át egyetlen cseppnyi eső sem esik.
Legyinthetnénk: az elsivatagosodás eszerint több évezredes jelenség, miért pont most, pont nekünk kellene megállítanunk, hiszen minket itt, Európa közepén nem fenyeget.
Pedig bizony igen. E cikk írásakor a nyugat-dunántúli és az északi tájak kivételével hazánk jelentős részén az év első három hónapjának csapadékmennyisége harminc–hatvan milliméternyi hiányt mutat a sokéves átlaghoz képest, és ez a hiány a talaj nedvességtartalmában is megmutatkozik. Magyarul: aszály van.
Aszály van Szicíliában is, bár ott súlyosabb. Néhány napja a régió elnöke, Renato Schifani az olasz hadsereghez fordult azzal a kéréssel, bocsássanak rendelkezésükre ivóvízzel feltöltött vízszállító hajókat. Továbbá mérlegelik a húsz évvel ezelőtt épített, de nem használt tengervíz-sótalanító állomások beindítását is. A régió több mint száz községében a megnyitott csapból vagy folyik víz, vagy nem – inkább nem –, egymillió lakosnak már víz fejadagot kell beosztania.
Szicília több szempontból – az elsivatagosodáséból is – olyan, mint egy baljós filmsorozat pilótaepizódja. Amit ott a klímaváltozás most előidéz, az később északabbra várható. Vagy hamarabb? Az elsivatagodás terjedésének sebessége kiszámíthatatlan.
