Vajon miért tűnik úgy, hogy ismét egyre fontosabb a kortársak – és nem csak a képzőművészek – számára, hogy az egzisztencia léttapasztalásáról kezdeményezzenek diskurzust? Jakatics-Szabó Veronika önálló kiállítása a K.A.S. Galériában.

Tágabb környezetét járja be festészetében Bács Emese, felfedezve milyenek is azok a városrészek és annak a lakói. A képei között egészen új festményeket és számos régebbi kép átdolgozását láthatjuk. Az utóbbiak esetében jól megfigyelhető az önkontroll festészeti és látásmód tekintetében is.

A párizsi Louis Vuitton Foundation blockbuster, azaz kasszasíkert ígérő Monet–Mitchell, Dialogue kiállítása első ízben állítja párhuzamba a Givernyben készült kései Monet-vásznakat, Joan Mitchell főként Vétheuil-ben készült festményeivel. A tárlat a formai és tematikus hasonlóságokra irányítja a figyelmet.

Többször újraolvasva a szövegemet, feltűnt, hogy ez inkább szakmai megközelítésen alapuló gondolatsor, de mit is várhatunk egy kollégától. Persze a képek is inkább a festészetre és annak jelen állapotára való reflexiók, nem feszegetnek társadalmi problémákat, nem akarják megoldani a globalizáció, a környezetszennyezés és a genderelméleti kérdéseket sem.

A New York-i jó barát, Kurt Andersen szép írása tapintatosan tudomásunkra hozta: Bányai István rövid betegséget követően átlépett – zoomolt – egy új, számunkra egyelőre alig elképzelhető másik világ ismeretlen könyvoldalaira.

A legszürrealistább festő és a legfestőibb szürrealista életműve előtt tiszteleg a milánói Palazzo Realéban rendezett Max Ernst-kiállítás, amely bemutatja az œuvre összetettségét és a német származású festő széles körű érdeklődését is.

Lenyűgözően jeleníti meg egyetlen festmény a reformkor kimagasló eseményét és azokat a legbefolyásosabb személyiségeket, akik e dicső kor jelesei voltak. A XIX. század sokat méltatott művészének nagyméretű olajfestménye a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán látható.

A magyar grafika kiemelkedő alkotójának dekoratív művészetét mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria nyolcvan darabból álló válogatása A festő-poéta. Tichy Gyula, a magyar szimbolizmus mestere címmel. A kamarajelleggel rendezett tárlat a művész ez idáig nemigen látott műveit állítja ki: rézkarcait, linómetszeteit, kései toll- és tusrajzait, néhány temperával és olajjal készült vásznát.

Madarassy András festőművész, az esztergomi Temesvári Pelbárt Gimnázium képzőművész tanára az iskola Kákonyi Asztrik Kortárs Galériájában mutatkozott be, amely immár tíz éve jelentős művészek tárlatának ad otthont. A galériát alapító igazgatóhelyettes, Keppel Dániel irodalomtanár kiváló művészi érzékkel hívja meg azokat a művészeket, akiket a magyarság és a szakralitás jegyében kíván a diákok látóterébe helyezni.

Frey Krisztiánnal foglalkozni mindig felfedezésekkel jár, meglepetések, eszmefuttatások sokaságát hívja elő munkáinak szemlélése, olyan, mintha rétegeket hántanánk le, ami sohasem megy egyszerre, ehhez mindig idő kell. Igazi nagyság volt, s ez anarchista attitűdjéből is adódott, ami a sorsa lett.

Decemberi cikkem folytatásaként ezúttal is két géniusz vallási tárgyú képei közül válogattam. Erre mondhatják: „Kinek a pap, kinek a papné.”