Sándorfi István: Pigsty, 1979
A Budapesten 1948-ban született művész édesapja az amerikai nagyvállalat, az IBM magyarországi igazgatója volt. 1950-ben koncepciós perben, kémkedés vádjával öt év börtönre ítélték. Szabadulása utána a családnak bujkálnia kellett, 1956-ban hagyták el az országot, mikor Sándorfi mindössze nyolcéves volt. A vállalat segítette őket a szökésben, először Németországban, majd Spanyolországban éltek, végül 1958-ban Párizsban leltek otthonra. A művész haláláig, 2007-ig Franciaországban élt és alkotott. Művészeti tanulmányait az École Supérieure des Beaux Arts-ban, valamint az École des Arts Décoratifs-on végezte, igaz, magát mindig autodidakta festőnek tartotta. Nem házasodott meg, két leánya, Ange (1974) és Eve (1979) Magyarországon él.
Sándorfi István: Self-portrait with shoes, 1978
Sándorfi tizenkét évesen kezdett olajjal festeni, később saját technikáját kidolgozva tollal rajzolt fotórealisztikus portrékat készített. Legelső bemutatóját tizenhét évesen rendezte, majd 1973-ban volt az első igazán jelentős kiállítása Párizsban, a Modern Művészetek Múzeumában (Musée d’Art Moderne). Ezután más galériák is felfigyeltek alkotásaira, s Koppenhága, Róma, München, Brüsszel, Bázel, New York, Los Angeles és San Francisco kiállítóterei adtak helyet képeinek. Munkái olyan nagy érdeklődést váltottak ki, hogy sok esetben még mielőtt elkészültek, máris elkeltek, legjelentősebb vásárlói New York-i, francia, marokkói és olasz magángyűjtők voltak. A nemzetközi sikerek ellenére a Sándorfi-életmű igen későn került be a magyar köztudatba, legelső kiállítását 2006-ban rendezték az Erdész & Makláry Fine Arts Galériában, ahol harminchárom alkotását mutatták be. Majd 2007-ben a debreceni MODEM-ben került sor a mintegy hetven képét felvonultató életmű-kiállításra. A művek elérését nagyban megnehezítette, hogy legeredményesebb alkotói időszakának festményei szinte mind magángyűjtőknél találhatók.
A festő megítélése a hazai szakmai kánonban meglehetősen megosztott. Vannak, akik úgy gondolják, ennek egyik lehetséges oka, hogy a hetvenes-nyolcvanas években felfutó művészi pályáját itthon szándékosan elhallgatták a műkritikusok, mondván, disszidált. Mások viszont azzal érvelnek, hogy ebben az időszakban a magyar művészeti kánonban a modernista irányt képviselő avantgárd és gesztusfestészet volt a meghatározó. Számtalan hazai kritikus bírálja, ám nemcsak Sándorfit, hanem a hasonló stílusban alkotó kortársait, például Csernus Tibort vagy Méhes Lászlót, mert úgy vélik, hogy az adott képzőművészeti korszellemben a hiperrealista művészetnek már nincsen létjogosultsága, hiszen a bravúros ábrázoláson és a technikai tudáson kívül mást nem tudnak felmutatni. Ezekre az ábrázolásokra már ott van a fotó és a film. Ezek után nem meglepő, hogy az itthoni kultúrtudományos közeg sem tett sokat a magyar származású művész életművének reprezentációjáért, legelső hazai vonatkozású tárlatát – miként későbbi magyarországi kiállításait is – 2001-ben, a párizsi Magyar Intézetben Makláry Kálmán szervezte, akivel az évek során szoros barátságot is kötöttek, és aki azóta hivatalosan is képviseli a művészt.
Sándorfi István: Alizarine, 1994
Művészetének megértéséhez ki kell emelkednünk a hiperrealista festészet klasszikus elemzésének kontextusából, hiszen a képek tárgya nem a valóság másolata, hanem egy fikció, a művész holisztikus szemléletének vászonra vetítése, aminek csak egyik eszköze a bámulatos technikai tudás. A képi-formai ábrázolást és a test külsőségeit saját lelkivilágának reflexióira használta fel. Ezért is hívta magát realista és nem hiperrealista festőnek, mint ahogy a műkritikusok tették. Az alkotásokat elnézve a befogadó számtalanszor nem hisz a szemének, hogy nem fotót, hanem olajfestményt lát. Sándorfi az utolsó ecsetvonásokat is eltüntette az úgynevezett puhító ecsettel, szerinte a legjobb technika az, amelyik nem látszik. Ábrázolásmódjának egyik fő eszköze a meghökkentés, a sokk, a döbbenet kiváltása, amit elsősorban nem a képek valósághű esztétikája, hanem a narratívája közvetít. Alkotói pályájának első évtizedében kifejezetten kereste az abszurd témákat, többek között belekből festett csendéleteket jelenített meg a vásznon.
Édesapjával – aki nehezen tudta elfogadni, hogy a fia ’csak’ egy művész – nem volt igazán felhőtlen a viszonya, s a Magyarországtól történő elszakadást sem tudta soha teljesen feldolgozni. Saját bevallása szerint azért is festett, mert a művészet önvédelem, védekezés a világ ellen. A szülőjéhez kötődő traumája a korai időszakát, sőt alkotómunkássága majdnem felét meghatározta, mindaddig, amíg édesapja meg nem halt. Sándorfi elmondása szerint azután már többé nem akart tragikus, komor képeket festeni, amelyek tulajdonképpen önmagára emlékeztették, így elkezdett női modellekkel dolgozni. Érdekes ellentét, hogy míg nemzetközi kritikusai nárcisztikus, mazochista jelzőkkel illették korai időszakát – amikor még saját magát használta modellnek –, hazai bírálói pedig a test és a női test tárgyiasítását tartják aggályosnak alkotómunkásságában. Recepciója értelmezésének lényegi aspektusa, hogy a képeken szereplő modelleknek sohasem tulajdonított jelentőséget, mindegy volt, hogy saját maga, egy barátnő, egy citrom vagy egy alma van a képen.
Műterem, Párizs
Amennyiben a korporális megjelenítést mégis a hazai tudományos, művészeti kánon tézisei alapján próbáljuk elemezni, valóban alátámaszthatók azok a negatív toposzok, miszerint a leplezetlen testet nem az aktábrázolás etikus keretei között alkalmazza, és a társadalom által elfogadott, idealizált testkép helyett kiszolgáltatott vagy egyenesen szégyenteljes pozícióban jeleníti meg modelljeit. Viszont, ha ezt a testábrázolási konstrukciót nem kritikusan, hanem analitikusan, pragmatikusan szemléljük, akkor megérthető a vásznakon megjelenő interpretáció. Festményeit mindig neutrális háttérre komponálta, és a modelleket azért takarta el lepellel, hogy se a ruházat, se a háttér ne befolyásolja az értelmezést, hanem a jelentésekben minél erősebben feloldódjanak saját gondolatai és világképe. Kompozícióit sokszor torzította vagy szándékosan hibát festett a képekre, a testeket számtalanszor csak részlegesen, valamilyen poszthumán attitűddel ábrázolta. A modellekre festett hibák nem a csúfítás vagy a negatív minőségek elbeszélései, hanem a semleges közegben alkalmazott gondolati retorika kifejezése.
Sándorfi István
Nehéz olyan alkotói út létjogosultságát megítélni, amely nem igazodik az elitkultúra aktuális trendjeihez, ellenben mégis tény, hogy Sándorfi művészete a nemzetközi kortárs vizuális kultúra jelentős teljesítménye. Erre erősít rá kortársa, az osztrák-ír származású Gottfried Helnwein (1948) művészete, aki a fotórealisztikus ábrázolás eszközeivel elsősorban pszichológiai és szociológiai szorongásokat, valamint történelmi kérdéseket és politikai témákat dolgoz fel. Helnweinnek a bécsi Albertina Múzeum már több alkalommal mutatta be életművét, 2023 októberében pedig hetvenöt éves jubileuma alkalmából nagyszabású életmű-kiállítással tisztelegnek a művész előtt.
Fotók és reprodukciók: Kálmán Makláry Fine Arts
