A ferencesek által az egykori domonkos templom helyén épített helyőrségi templom vertikális tereiben működő Limes Galériában több négyzetméternyi rajzok horizontálisan, műről műre, mintegy láncra fűzött gyöngyszemekként vezetik a tekintetet, a kopott freskótöredékek és az egyenetlen foltok a falon mintha kimondottan e kiállítás szándékoltan felfestett kiegészítő elemei lennének. Első látásra úgy tűnik, célzottan az egykori katonatemplom terének adottságaihoz mért, helyspecifikus kiállításba tér be a látogató, azonban a két művész együtt-alkotása jóval a komáromi lehetőség felmerülése előtt kezdődött.

 

Drabik Tamás és Kecső Endre a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezték művészeti tanulmányaikat több mint öt éve. Már az egyetemi évek alatt szoros barátságot kötöttek, s a jó viszony azóta is tart, bár ma már nem egyazon városban töltik a mindennapjaikat. Kecső Endre 2020 nyarán Szolnokra költözött, a Szolnoki Művésztelepen kapott műteremlakást, ahol gyakran vendégeskednek a Budapesten élő művészbarátok is, talán a legtöbbször Drabik Tamás tölt nála egy-egy hétvégét. A mára már rendszeres közös szolnoki hétvégék művészeti szeánszok is egyben. Mintegy két éve ezeken a találkozókon a verbális kommunikációt háttérbe szorítja a vizuális párbeszéd, s mindez közös képmezőkön, rajzi eszközökkel megvalósítva történik.

 
A közös rajzolás azonban nem Szolnokon kezdődött, az alföldi városban csak az a léptékváltás történt meg, mely szükséges volt ahhoz, hogy a két alkotó egy nagy teret betöltő kiállítási anyagban gondolkodjon. Ugyanis a Limes Galériában megtekinthető alkotások gyújtószikrája még a koronavírus-járvány előtti időszakban megesett kocsmázásra nyúlik vissza, ahol Drabik és Kecső egy cigarettapapírra készített közös rajzot, majd további – de jellemzően kisméretű – rajzokat is készítettek együtt. Kecső Endre Szolnokra költözését követően adódott a lehetőség nagyobb, több négyzetméternyi közös rajzok alkotására, ugyanis egy-egy együtt töltött hétvégén jellemzően egy darab óriási lapot ragasztottak fel a műterem egy szabaddá tett falán, s a mű, noha közösen készül, mégsem szimultán.
 
 
Habár a munkafolyamatot mindig saját szabályokat lefektetve, a lap eltérő részein közösen indítják el, a továbbiakban felváltva, hol az egyik, hogy a másik alkotó dolgozik a felületen, míg meg nem születik a közös döntés arról, hogy mi az a fázis, amikor már kész műnek tekintik az alkotást. Az egymást váltó alkotási folyamatban pedig egymás korábban felrajzolt alakjait, formáit akár felülírva, kitörölve, át- vagy belerajzolva születik meg a két, egymástól különböző képi nyelvet beszélő alkotó közös egységgé váló új formanyelve, mely közös karakterjegyekké szublimálva tartja meg az egyes alkotókra jellemző egyéni motívumokat.
 
 

Fontos az eszköz, amelyet alkalmaznak: a grafit technikája – ugyanis mindketten szenvedélyes rajzolók: Drabik Tamás szobrászi ihletettségű rajzaival, mint autonóm műalkotásokkal is találkozhatunk egy-egy kiállításán, Kecső Endre pedig egyéni és csoportos kiállításokon is festményekkel mutatkozik be, ugyanakkor ő is rengeteg rajzot készít. Mindkettejük munkásságában alapvető szerepet játszik a rajz, amely mint önálló műfaj marginalizálódva van jelen a kortárs magyar művészetben, holott az összes technikai műfaj elsajátítása rajztudáson alapul. Közös munkáik, rajzaik a rajz fontosságára való felhívás mellett demonstrálnak, és ebben a törekvésben kiemelt szerepet játszik az általuk betöltött képmező mérete is, mely mutatja, hogy a rajz nem csupán kis vázlat egy papírfecnin, hanem önálló létjogosultsággal rendelkező autonóm művészeti alkotás.

 
A kiállítás címe nemcsak a kész munkákra és azok létrejöttére utaló beszédes címadás, hanem jelzi a rajzok témáit is, ugyanis a Rajzszíntér a harcszíntérre is asszociál, mivel jellemzően ókori, döntően görög mitológiából vett toposzokat, csatákat jelenítenek meg és írnak át gigantikus méretű rajzmezőiken. Mindketten élénk érdeklődéssel fordulnak a mitológiai történetek felé, melyek rajzi megvalósulásai számos korunkbeli áthallásban bővelkednek.
 
 
Képmezőikbe zsúfolt alakjaik elevenen élnek, mozognak, átadva a szemlélőnek azt a lüktetést, amely az alkotókat a húsz-harminc órányi alkotási folyamatban szellemileg és fizikailag is mozgásban tartja. Részben ennek is köszönhető, hogy az ókori mitológiából kölcsönzött témákat mi, XXI. századi szemlélők nem súlyos történetekként, hanem könnyed, humoros epizódokként is értelmezhetjük és átélhetjük a rajzok által közvetítve.
 
 
Árad belőlük az a játékosság, ahogy a rajzlapot, annak betöltését saját közös harcterükként értelmezik a művészek, miközben az is egyértelmű, hogy nagyon is komolyan veszik mind a választott témák szabadon értelmezett újraírását, mind az alkalmazott technikával a maguk elé tűzött cél teljesítését. S nem mellesleg Drabik Tamás és Kecső Endre kitűnően megoldja a közös rajzok méretéből és installálásából adódó kihívásokat is – első ízben egy olyan kiállítóhelyen, ahol akár az egyes gesztusaikat, akár a művek egészét tekintve úgy teremtenek hangsúlyt a térben, hogy közben szervesülnek is a barokk korban átépített templom belső architektúrájával és napjainkbeli állapotával.
 
 

Képek: A Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete jóvoltából

 

Rajzszíntér – Drabik Tamás és Kecső Endre kiállítása 2023. június 18-ig tekinthető meg a Limes Galériában (Komárom, Koronatemplom, Ferencesek utcája – Szlovákia)