Colin Foster, Bocz Gyula-monográfiájának villányi bemutatóján, 2023. június 1. Fotó: Kollár Ákos
1984-ben ösztöndíjat nyertem el a magyar kulturális minisztériumtól, hogy tanulmányozzam a magyarországi szobrászatot. A pályázatomban megírtam, hogy kővel foglalkozom, „kőevő” vagyok, és szeretnék kőemberekkel találkozni. Mindent elintéztek nekünk, ösztöndíjasoknak. Találkoztunk művészekkel, elhoztak Pécsre, majd másnap elmentünk a villányi szobrásztelepre. Javasolták, hogy látogassam meg Bocz Gyulát Hosszúhetényben, mindig otthon van a kis falujában. Fogtunk egy taxit, és elmentünk hozzá. Gyula azért élt a kis faluban, mert fontos volt neki, hogy legyen műterme.
Bocz Gyula
A nagydarab ember, bozontos hajjal és hatalmas nagy szakállal őszintén és hitelesen beszélt a kőről meg a fáról. Elkezdte mutatni a szobrait, és persze a szobrászatról beszélgettünk. Akkor kezdtem megismerkedni a műveivel és ezzel a nagyon-nagyon érdekes emberrel, a modern szobrásszal. Nagyon tetszett nekem, hogy Henry Moore-t ismeri, ami látszik is a munkáin. A kisplasztikák, amelyeket ott láttam a műteremházban, részben hasonlítottak is Henry Moore műveire. Idővel rájöttem, hogy nem egészen így van, inkább a szemléletük volt nagyon hasonló. Moore-nak az volt az alapfilozófiája, hogy direkt módon kell faragnia a követ. Hagyományosan ugye, ha valaki szobrot akar csinálni, akkor megmintázza agyagból, azután megcsinálja gipszből, majd egy pontozógéppel fölnagyítja, áttranszponálja kőbe. Henry Moore hallani sem akart erről. Fiatal művészként minden reggel öt órakor kiment a természetbe, mikor felkelt a nap, és kezdett faragni. Addig faragott, amíg nem ment le a nap.
Spirál, 1973, Nagyharsányi Szoborpark. Fotó: Tüskés Anna
Egy másik téma a fény volt Gyula és köztem. Imádtuk, hogy itt nagyon jó fény van. Londonban, a műhelyemben sötét volt, itt viszont fantasztikusak a fények. Sokszor találkoztunk, és ezek mindig nagyon mély beszélgetések voltak. Rájöttem, hogy ami igazán hasonlít Gyula munkájában Henry Moore-éhoz, az a nagyon humanisztikus tartalom. Emberszerető volt, és ezt ki tudta fejezni a szobraiban. Imádta a követ, sokszor mondta, hogy imádkozik vele. A köveknek, az anyagnak a szépségét akarja megmutatni. De ez nem volt igaz, mert a legjobb műveiben óriási feszültség van. Gondoljuk a Spirálra (1973, Nagyharsányi szoborpark). Ez valami fantasztikus munka, hatalmas életerő van benne, ahogy az Atomok sorozatban (1987, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, Mecseki Bányászati Múzeum). A Buborékok (1984; 1999-től Pécs, Móra Ferenc utca 72. Hauni Hungária Kft. székháza előtt, a vásártér közelében) igazán gyönyörű lett.
Amikor elmentünk a szoborparkba, sokkal jobban megértettem, hogy miről van szó Gyula munkáiban. Elkezdte faragni a bányafalat is. Végig akarta volna faragni a bányát. A nagyharsányi/villányi szobrásztelep lényeges periódus volt az életében. Utána Hosszúhetényben is sikerült olykor nagyobb műveket létrehoznia, de inkább sok kisebb munkát csinált. A kis falu támogatta, a polgármester asszonytól több megrendelést kapott. Sok pécsi barátja volt, akik különleges köveket vittek neki, ő pedig nagyon lelkesen használta ezeket az anyagokat. Próbálta megmutatni az anyag szépségét, nagyon fölcsiszolt mindent, mert azt mondta, így lehet igazán érezni, hogy minden tökéletes. Mindent kézzel és nem géppel polírozott.
Tektonika / Tektonikus mozgás, 1986, Bréma. Fotó: László Mária
Kalandos közös külföldi utunk Brémába vezetett 1986 nyarán egy szobrászszimpóziumra. Rossz körülmények között, egy irodában laktunk. Nagyon nehéz volt Gyulának beilleszkedni, mert nem beszélt idegen nyelvet. A második napon jött a tévéstáb, csináltak egy filmet a szobrászokról. Ebből az ott lakó magyarok megtudták, hogy van itt egy magyar szobrász, másnap már tizenhatan jöttek Gyulához és hívták magukhoz ebédelni, lakni. Ott készült az egyetlen külföldön látható köztéri szobra (Tektonika / Tektonikus mozgás, 1986). Mire hazaértünk, Gyula felesége, Dária felújította a hosszúhetényi házat, ami nagyon tetszett Gyulának.
Csillagok / Buborék / Szőlőfürt, 1974, Pécs. Fotó: Tüskés Anna
Nagy hatással volt rám, hogy a nyolcvanas években a művész ebben az országban valami szent ember volt. Amikor Londonban befejeztem a főiskolát, és nem volt munkám, elmentem a munkaközvetítőhöz, ahol megkérdezték, mi a foglalkozásom – hát szobrász… Azt mondták, az nem létezik, olyan foglalkozás nincs, hogy valaki művész. Magyarországon mindenki ismerte és tisztelte a művészeket. Nem tudom, miért, de ez akkor így volt. Akárhova mentem, Magyarországon mindenki ismerte Bocz Gyulát, sokan jártak a szoborparkban. Ez mára azonban teljesen megszűnt.
Monográfiája nagyon fontos, sok különböző forrás (levéltár, interjúk, fényképek, újságcikkek) alapján tárja fel Gyula életét és munkásságát. Nagyon nehéz lehetett összeállítani az életrajzát és a szoborkatalógusát Tüskés Anna fantasztikus munkát végzett, amikor rendszerezte az életművét, kevés információ meg interjúk nyomán. Hétszázötven fotó szerepel a könyvben: archív fotók az életéről, és mostaniak a szobrairól.
Nagyon megható volt ezt a könyvet olvasni, mert voltak olyan dolgok, amiket nem tudtam Gyuláról, a korai éveiről. Izgalmasak az interjúk, érdekesek a grafikák, soha ennyit nem láttam tőle. 1987-ben, a nagy önálló kiállítása sem adott ilyen élményt. Voltak olyan pillanatok, amikor kissé fölkapottabb lett, de nagyon későn, hatvanéves korában kapott Munkácsy-díjat. Nagyon örültem, és nagy meglepetés volt, amikor Cambridge-életműdíjban részesült, ami óriási elismerés.
