A művész koherens munkássága olyan alkotói praxist alakított ki, amely nem látványos fordulatokkal, hanem konzekvens építkezéssel és rezdülésszerű irányváltásokkal jellemezhető. Ez az életmű tulajdonképpen monolitikus, figyelme egy irányba fókuszál, megrendítően autonóm, miközben világa egészen szűkre szabott, motívum szempontjából csupán az ember, mint lény vizsgálatára szűkül. Álláspontja alapvetően figuratív, miközben épp a figura teljes dekonstrukcióját valósítja meg. Művészetében a konkrétumot, a narratívát, a történetmesélést, a jelképiséget, bármiféle társadalmi konstrukcióra való utalást vagy épp kritikát nem találunk. Életműve szám szerint is hatalmas, miközben a XX. és XXI. századi magyar művészet történetében való kanonizációja csak részben történt meg. Kovács Péter grafikus és festő, de ha igazán pontosak kívánunk lenni, generációjának legnagyobb rajzolójaként (ahogy saját magát humorosan/önironikusan nevezte: firkáló) jellemezhetnénk.
Életművét befogadóként megközelíteni és interpretálni több szempontból sem könnyű feladat. Végigolvasva a róla született számos nagyszerű tanulmányt, elemzést, értelmezést és cikket, sokszor találkozunk azzal a visszatérő megállapítással, hogy Pet’R alkotásai halálképek, az elmúlás mementói, a bomlás és pusztulás világai, az enyészet alakjai, akik szonorikusak, pesszimisták, magányosak és tragikusak; ugyanakkor szintén felbukkan mindennek épp az ellentéte is: az élettel-teltségnek, a teremtés aktusának, illetve egyfajta sajátos spiritualitás, transzcendencia atmoszférájának felismerése a befogadói oldalról. És ez mind igaz. Ugyanis ez a lecsupaszított, szikár vizuális világ mindenkinek mást és mást jelent. Kovács Péter mélyen intellektuális alkotóként pontosan felismerte: „Mit mutat a rajz?
A válaszadáshoz kell a néző, a befogadó, az értelmező és annak megismerni, tudni akaró és képes kíváncsisága és elhatározottsága. Itt a látás a tudástól függ. Ezért számos értési, értelmezési magyarázat/olvasat lehetséges, sokszor igencsak távol és függetlenül az alkotói szándéktól.” Az idézet abból a 2014-ben elhangzott akadémiai székfoglaló beszédből származik, amelyben az alkotó nagyon akkurátusan fogalmazta meg saját művészetének legfontosabb alapvetését; ez pedig a vonal mibenléte és a rajz, mint kifejezőeszköz komplex jelentésrétegei. A rajzi kifejezésmód, a spontán, szeizmografikus érzékenységű rajzi szemlélet Kovács Péter egész munkásságát lényegében határozta meg, sőt megkockáztatható, hogy művészetének elsődleges témája nem más, mint a rajz önmaga. „Nekem arra a szabadságra van szükségem, ahogy rajzolok” – mondta egy alkalommal. A szabadság pedig kulcskifejezés ahhoz, hogy további mélyrétegeit tárjuk fel ennek az életműnek.
Sok szerző Kovács Péter kapcsán analógiaként említi Francis Bacon, Giacometti, legfőképp Kondor Béla művészetét, vitathatatlan tradicionális kontinuitásba ágyazva Kovács Péter alkotói tevékenységét. Azonban még valakit fel kell idézni, aki a rajz kifejezőelemével jutott el a totális művészeti szabadsághoz, ahhoz a repetíción alapuló organikus absztrakcióhoz, ahol a műtárgy tárgyiassága immár önmagát kérdőjelezi meg, ez pedig Vajda Lajos és az ő utolsó szénrajzai. Vajda Lajos és Kovács Péter összevetése elsősorban a hozzáállás, illetve a világnézet alapján releváns, művészetüket nemcsak a tér és a tárgy tagadása, illetve a vonal primátusa kapcsolja össze, hanem a marginálisnak tűnő, mégis alapvetően fontos szemléletbeli rokonság, ez pedig a mozgás, az áramlás, a sodródás, a hömpölygés; a rajzi eszköztár révén, organikusan kibomló dinamizmus maga.
Kovács Péter figurái sohasem stabilak, egyfajta fluidumként állandó mozgásban vannak, megkettőződnek, sokszorozódnak, fázisokat jelölnek, pillanatnyi állapotokat rögzítenek, befejezetlenek, alakulnak, formálódnak vagy éppen szétesnek, kavarognak, gomolyognak, kontúr nélkül, bőr nélkül, kiterjedés és mélység nélkül, plaszticitás nélkül. Kompozicionális szempontból még egy jellemző adalék érdemel figyelmet: Kovács Péter rajzainak felépülése nem vázszerkezetből indul ki, hanem kívülről befelé áramlik: a meghatározhatatlan tér viszonylagos vizuális csendjéből (az ürességből), a vonalak, gesztusok, firkák, satírozások, vonalkibomlások sűrűsödéséből, koncentrátumából állnak össze egy pillanat erejéig a formák, a foltok, az antropomorf alakzatok, akik ugyanakkor magukban hordozzák a szétesés, elporladás, feloldódás és megszűnés lehetőségét.
Persze felmerül a kérdés, miért az ember, a tulajdonságait, attribútumait és személyiségét veszített, néma ember vagy egy arra emlékeztető lény szerepel e monolitikus univerzumban? Erre szintén Kovács Péter adja meg a választ: „Az élővilág teremtményei közül az ember a maga végességének tudatával éli meg az adományt, a létezést, és küzd korlátaival és határaival. (…) ezért ragadtam le az emberábrázolásnál, mert számomra maga a művészet nem más, mint az emberi létezéshez kötődő elemi dolgok és az ezekhez való viszonyunk tárgyiasult megnyilvánulása.” Mindezek ellenére nem mondhatjuk, hogy Pet’R a létezést az identitás definiálásának szempontjából vizsgálná.
Az individuálist felmutatni talán a könnyebbik út, azonban szembenézni a társadalmi konstrukcióktól lecsupaszított univerzális, pőre és nehéz igazsággal, hogy önmagunk értelme, a felszín mögötti lényeg csak akkor ismerhető fel, ha le tudjuk győzni a félelmet és a gúzsba kötöttséget. Azonban a test fizikai romlékonysága és a szellem szárnyaló absztrakciója soha nem békülhet ki teljesen, ez pedig maga a Kovács Péter-i felismerés: az ember az örök vesztes pozíciójára van ítélve, mert saját határait valójában nem győzheti le. A heideggeri gondolat jegyében Kovács Pétert is mélyen megérinti a tény, hogy a létezésnek egyetlen olyan aspektusa van, amely összeköti egymással a létező entitásokat: ez pedig a halál. „A halál minden ember számára egyforma meghatározottság” – írta drámainak tűnő, de valójában logikus és objektív megállapítását a művész.
Fotók: Bíró Dávid
Kovács Péter – Pet’R Metafizikus alakváltás című kiállítása (kurátor: Iski Kocsis Tibor) július 8- ig tekinthető meg a VILTIN Galériában (1061 Budapest, Vasvári Pál utca 1.).
