Deák Erika Galéria, Csató József, My Memory Foam Keeps Forgetting, 2023, fotó, Gyuricza Mátyás
Ha belefekszünk, a memóriamatrac átveszi a testünk formáját, ha pedig kiszállunk belőle, visszanyeri eredeti alakját. Elfelejt minket, ezért minden alkalommal újra „meg kell tanítanunk” neki a formánkat és a pozíciónkat, hogy komfortos legyen benne a létezés. Nincs ez másképp a művészléttel sem, ahogy azt Csató József My Memory Foam Keeps Forgetting kiállítása állítja, hiszen az alkotónak minden egyes nap és minden egyes üres vászon előtt újra kell pozicionálnia saját magát, bele kell helyezkednie a művészszerepbe, hogy alkotni tudjon.
A művészlét mindig szerep, folytonosan változó konstrukció, amelyet az alkotó hol könnyebben, hol nehézkesebben tud magára húzni. Valamikor többet kell forgolódnia, hogy megtalálja a legkényelmesebb pozíciót, máskor pedig a műterembe lépve azonnal sikerül megtalálnia a festéshez vagy a készülő képhez legjobban illő „testhelyzetet”, amelyben komfortos az alkotás. És előre sosem lehet tudni, hogy aznap épp mennyire sikerül megtalálni a megfelelő pozíciót, ám éppen ezért lesz mindig tétje az alkotásnak, és ezért nem lesz egyik kép sem olyan, mint az előző.
Csató József – amint a Deák Erika Galériában látható kiállítás anyagából is kiderül –, bár mindig a saját hangján szólal meg, sosem beszél ugyanabból a pozícióból. Az adott periódus, napszak, a körülmények, az aktuális attitűd mind-mind befolyásolják, hogy éppen milyen munka születik. Sőt nála gyakran előfordul az is, hogy egy kompozíciót teljesen átfest, mert míg a korábbi pozíciójából érvényesnek tűnt a kép, addig az aktuális „testhelyzet” már mást kíván meg. A vászonra kerülő újabb és újabb rétegek olykor csupán módosítják a látványt, máskor pedig teljesen felülírják azt. A layerek egymásra helyezése a befogadót is érdekes helyzetbe hozza, hiszen folyamatos izgalmat kínál a tekintetnek.
Ahogy Hornyik Sándor megfogalmazta, Csató először „a formák festői anyagából visz fel egységes felületet a vászonra, majd arra festi rá alakzatonként a hátteret. Így végezetül a később felfestett háttér takarja el vagy metszi ki magukat a formákat, amelyek ráadásul egy pasztózus, gipsszel dúsított és kaparással vitalizált felületből rajzolódnak, sőt domborodnak ki”. Ez már eleve kissé zavarba ejtő a befogadás számára, lázba hozza a nézőt, mivel szembemegy a megszokott komponálási móddal.
Tovább bonyolítja a befogadást, hogy Csató festményei a figurális és az absztrakt határán oszcilláló kompozíciók. A néző az egyik pillanatban amorf lényeket, biomorf formákat lát a műveken, majd a következő percben a szeme már mellérendelő, absztrakt foltokból összeálló képként értékelheti a látványt. A sokféle színfolt, absztrakt elem vagy figurálisnak ható részlet folyamatos mozgásban tartja mind a tekintetet, mind a befogadó elméjét, kitágítja az asszociációs mezőt, miközben a felületi játékok is hosszú időre magukhoz vonzzák a szemet. E kompozíciók ezáltal a nézőnek sem engedik meg, hogy kényelmesen belesüppedjen egyetlen befogadói pozícióba, folyton újra kell definiálnia saját szemlélő helyzetét is.
A mostani kiállítás további izgalmát adja, hogy az alkotó magánhelyszíneit sorra vevő művek többet is felvillantanak az általa használt festői „szólamokból”. A Hálószoba architektonikus emberalakjainak megjelenése az animizmus és a totemizmus világát idézik, miközben azok bensőséges összefonódása mindennapi, otthonos perspektívába helyezi a jelenetet. A kerti összejövetelt ábrázoló kompozíció csápokkal és tapogatókorongokkal rendelkező alakzatai wunderkammerszerűen rendeltetnek egymás mellé, közöttük laza a kapcsolat, mégis hosszú időre lekötik a nézőt, hiszen a tekintet folyamatosan másra és másképp fókuszál. Ezek a biomorf alakzatok egyszerre idézik meg a gyermekrajzokat, a graffitit, a modern vizualitás ikonjait és mémjeit s az ősi, prehisztorikus formákat.
Az ebédlőasztal alól kukucskáló figurák játékossága önfeledtté teszi a nézőt is, a Padlás szorosan egymás mellé halmozott alakzatai a böngészés vágyát hívják elő a befogadóból. A könyv formát idéző mű rajzos vonalai az egyik pillanatban neoprimitív alakoknak, míg a következő körben ősi, megfejthetetlen írásjeleknek látszanak, amelyek régi, ma már hozzáférhetetlen tudást/történetet őriznek, a Kert organikus, szürreálisnak ható növényei pedig misztikus vagy képzeletbeli tájat vizionálnak. Csató nemcsak a kompozíciós elemekkel, hanem a festői térrel is nagyszerűen játszik. A művek egy része síkbeli kollázsnak hat, a többi vászon pedig inkább enteriőrnek tűnik, amit azonban, ahogy Hornyik is rámutatott, a szürreális, asztalokat, tálakat és organikus formákat fuzionáló formakultúra erőteljesen dekonstruál. „Ekkor támad az az érzése a nézőnek, hogy Csató tudatosan játszik rá a formák és terek ambivalenciájára. Olyan, mintha célja a jól ismert formák, műfajok és kategóriák deformálása vagy még inkább egymásba morfolása lenne, amit csak tovább fokoz a többféle nézőpont, perspektíva formai és eszmei megengedése.”
Emiatt történik, hogy a képek megkövetelik a nézőtől, hogy folytonosan újradefiniálja a tekintetét és a maga befogadói attitűdjét. Csató műveinek befogadása is olyan, mint a memóriamatrac, amelybe újra meg újra bele kell helyezkednünk. Saját attitűdünket és tudásunkat állandóan meg kell kérdőjeleznünk, hogy értelmezni tudjuk ezeket a műveket, amelyek az első pillanatban még elhitetik, hogy ismerős az, amit látunk, majd minél tovább nézzük őket, annál inkább bizonytalanná válunk a saját tudásunkat illetően. Hogy mennyire tudunk közel kerülni e művekhez, az pedig attól függ, mennyire sikerül megtalálnunk a megfelelő pozíciót a saját memóriamatracunkban.
Fotók: Gyuricza Mátyás
Csató József My Memory Foam Keeps Forgetting című kiállítása július 28-ig látogatható a Deák Erika Galériában (1066 Budapest, Mozsár utca 1.).
